Ady Endre - Ha fejem lehajtom

Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy, szomorú szatír-fejem:
Emlékezem.

Egykor nagy asszonyként bolyongtam
Forró és buja tájakon
Álmatagon.

Messze és mélyen az Időben
Én asszony voltam: termetes,
Szerelmetes.

Jöttek utánam vézna ifjak
Simán, vágyóan, betegen:
Emlékezem.


 

Gondolatok a versről

Ady Endre verse, "Ha fejem lehajtom," a költő melankolikus visszaemlékezéseit tárja elénk, ahol az elmúlás fájdalma és az emlékek szépsége keveredik. A vers különleges módon ötvözi a személyes érzelmeket és a múltba való merengést.

A versben a költő azzal kezdi, hogy lehajtja fejét egy asszony ölébe, amely egyfajta vigasztalásként szolgál számára. Ez a kép egyszerre idézi fel az anyai gondoskodást és a szeretői kapcsolatot. Az "emlékezem" szó ismétlődése erősíti a múltba való visszatekintés hangulatát.

Ady egykor nagy asszonyként bolyongott forró és buja tájakon, ami az élettel teli fiatalságára utal. Az álmatag szó használata a múlt ködös, ábrándos emlékeit sugallja. A költő mélyen az Időben való utazása során saját magát ismerős nőként írja le, ami a nőiesség és a termékenység szimbólumává válik.

A vers végén a költő az ifjakra emlékszik, akik véznán és betegen követték őt, vágyódva és reménykedve. Ez az emlékek fájdalmát és az elmúlás elkerülhetetlenségét idézi fel.

Összességében Ady Endre verse mélyen személyes és érzelmes, ahol a költő a múlt szépségét és fájdalmát egyaránt megjeleníti. Az ismétlődő motívumok és a gazdag képi világ révén a vers egy bensőséges utazásra hívja az olvasót az időben és az emlékekben.

0
Megosztás

Tetszik, amit látsz?

Nyomd meg az alábbi gombot, hogy kövess minket, nem fogod megbánni...