A Biblia teremtéstörténete a világ egyik legismertebb eredetszövege. A történet nem harccal, világtojással vagy ősvízből kiemelkedő lótusszal indít, hanem a rend megszületésével: világosság válik el a sötétségtől, víz a szárazföldtől, nappal az éjszakától, majd a világ fokozatosan lakható hellyé rendeződik.
Afrika teremtésmítoszairól nem lehet úgy beszélni, mintha egyetlen közös történet tartozna az egész kontinenshez. Más tájakon, más népeknél és más nyelveken eltérő világkezdetek maradtak fenn: van, ahol az ősvíz, van, ahol az ég és a föld, van, ahol egy teremtő alak, egy állat, egy fa vagy az első ember története kerül a középpontba.
Az azték teremtésmítosz egyik legerősebb gondolata, hogy a világ nem egyetlen kezdettel indul, hanem több korszakon át alakul. A régi világok megszületnek, elpusztulnak, majd újabb Nap következik. Az aztékok saját korukat az Ötödik Nap idejének tartották: egy olyan világkorszaknak, amely előtt már négy másik világ is létezett.
A maja teremtéstörténet legismertebb változata a Popol Vuhban maradt fenn. Ebben a történetben az istenek nem elsőre találják meg az embert: előbb állatokkal, agyagból és fából formált lényekkel próbálkoznak, míg végül sárga és fehér kukoricából alkotják meg azokat az embereket, akik beszélni, emlékezni és gondolkodni tudnak.
Az egyiptomi teremtésmítoszokban a világ gyakran nem száraz földdel, hegyekkel és városokkal kezdődik, hanem sötét, határtalan ősvízzel. Ebből a mély, formátlan kezdetből emelkedik ki az első szárazulat, az első fény, majd lassan megjelenik az ég, a föld, a Nap, az istenek és az emberi világ rendje.
A kínai teremtésmítoszok egyik legismertebb alakja Pangu, az óriás, aki a történet szerint a világtojás belsejéből ébredt fel. Amikor szétválasztotta az eget és a földet, a kavargó kezdetből lassan lakható világ lett: fent ég, lent föld, közöttük pedig ott állt Pangu, mint egy élő tartóoszlop.
