Miből tudunk valamit a kereszténység előtti magyar hitvilágról?

Nem egyetlen, változatlan vallást keresünk

Amikor azt mondjuk, hogy a honfoglalás kori magyarok hitvilága, könnyű egyetlen, mindenki által ugyanúgy követett vallást elképzelni. A történeti kép ennél óvatosabb. A magyarság hosszú vándorlás és sokféle kulturális kapcsolat után érkezett a Kárpát-medencébe, ezért nem biztos, hogy minden közösség ugyanazokat a szokásokat követte vagy ugyanazokat a történeteket ismerte.

Ez fontos kiindulópont. Nem egy elveszett hittankönyv fejezeteit próbáljuk visszaírni, hanem embereket keresünk: hogyan temettek, milyen cselekvéseket tartottak fontosnak, mit jegyeztek fel róluk mások, és mi maradt meg később a közösségi emlékezetben.

Egy férfi sírja a Beregben

Az első nyomért menjünk a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye keleti részére, Tarpára. A település a beregi tájhoz tartozik, a Felső-Tisza-vidékhez. Ez a vidék sok honfoglalás kori emléket őriz, de a beregi és szatmári területekről jóval kevesebb 10. századi lelőhelyet ismerünk, mint a megye nyugatibb részeiről. Ezért volt különösen értékes a Tarpa határában, a Nagy-hegyen megkezdett feltárás.

A 2012-es ásatáson a kemény földből előbukkanó lókoponya jelezte a régészeknek, hogy fontos temetkezésre találtak. A sírban egy honfoglalás kori fegyveres férfi feküdt. A lábánál lókoponya és gondosan elhelyezett lábcsontok kerültek elő, mellettük zabla, kengyelek és hevedercsat. A férfi mellett tegez és nyílcsúcsok, továbbá kova, csiholó, vaskés és egy ritka taplótartó feküdt.

A legkülönösebb leletek az apró ezüstlemezek voltak. Az ásató régész értelmezése szerint kettőt a szemre helyezhettek, egy harmadikkal pedig az ajkakat zárhatták le. Ez már nagyon közel visz ahhoz, amit keresünk: a temetés során nem véletlenszerűen kerültek tárgyak a földbe. Emberek választották ki őket, helyezték el őket, és egy meghatározott módon búcsúztak el a halottól.

De itt rögtön meg is kell állnunk. A sír biztosan megmutatja, mit tettek. Azt már nem mondja el, mit gondoltak közben. A ló maradványa önmagában nem bizonyít egy kész túlvilágtant. A szemre tett ezüstlemez sem magyarázza meg a saját jelentését. A tárgy valódi, a cselekvés nyoma valódi - a mögötte álló gondolatot viszont csak óvatosan közelíthetjük meg.

Éppen ezért kezdtünk ezzel a sírral. Egyetlen temetésben sok emberi döntés maradt meg, de egyetlen mondat sem arról, miért születtek ezek a döntések.

A sír hallgat. Valaki mégis írt a magyarokról

Ha a tárgyak nem tudnak beszélni, kézenfekvő lenne olyan embert keresni, aki a kor közelében írt a magyarokról. Itt azonban egy meglepően nagy világ nyílik ki előttünk. A 9-10. századi muszlim világ tudósai nemcsak a saját városaikról írtak. A kereskedelmi utak, követjárások és utazók hírei messzre vitték az információt, a földrajzírók pedig könyvekben próbálták összefoglalni az utak, országok és népek világát.

A kor egyik fontos alakja al-Dzsajháni volt, a közép-ázsiai Számánida Birodalom udvarának magas rangú tisztségviselője. Földrajzi művet állított össze az utakról és országokról. Az eredeti könyv elveszett, de a magyarokról szóló anyagának nyomai több későbbi arab és perzsa szerző szövegében fennmaradtak. A kutatók ezt a rokon szöveganyagot Dzsajháni-hagyománynak nevezik.

Ez olyan, mintha egy elveszett könyv történetét több későbbi másolatból és idézetből próbálnánk összerakni. Nem tudjuk egyszerűen kinyitni az eredetit. Meg kell néznünk, melyik szerző mit őrzött meg, mit másolt át, és hol változhatott a szöveg útközben.

Ki volt Ibn Ruszta, és miért nem szemtanúként olvassuk?

Az egyik ilyen szerző Ibn Ruszta, a perzsiai Iszfahánból származó földrajzi író volt a 10. század elején. Nagy földrajzi összefoglalást készített, amelyben távoli népekről is írt. Járt Medinában, de a magyarok földjén nem ismerünk tőle személyes utazást. Saját művében is jelzi, hogy a távoli vidékekről másoktól származó hírekre kellett támaszkodnia.

Ezért fontos tudnunk, ki beszél. Amikor Ibn Ruszta művében a magyarokról olvasunk, nem egy riporter helyszíni tudósítását kapjuk. Egy művelt földrajzíró olyan híreket rendezett szövegbe, amelyek kereskedőkön, utazókon, korábbi szerzőkön vagy más közvetítőkön keresztül juthattak el hozzá.

Egy hír, amely egészen Andalúziáig jutott

A történet itt még érdekesebb lesz. A 11. században, az Ibériai-félsziget muszlim területén élt al-Bakrí, az egyik legjelentősebb andalúz földrajzíró. Egy Huelva környéki uralkodócsaládból származott, tanult történelmet és földrajzot, és nagy művet írt az utakról és országokról. Magyarországon soha nem járt. A távoli vidékeket korábbi könyvekből és továbbadott hírekből ismerte.

Miért érdekelhette mégis a magyarok országa? A muszlim világ földrajzíróit eleve foglalkoztatták a kereskedelmi és katonai szempontból fontos távoli népek. Ráadásul a magyar hadjáratok híre az Ibériai-félszigetre is eljutott: 942-ben magyar csapatok al-Andalusz területén is megjelentek. Egy ilyen találkozás után a magyarok már nem csupán egy távoli név voltak egy keleti útleírásban.

Al-Bakrí magyarokról szóló fejezetei régebbi forrásokra, köztük Dzsajháni és al-Maszúdi munkáira támaszkodtak. Egy különösen érdekes részletet egy még későbbi szerző, al-Himjarí őrzött meg al-Bakrí művéből. A szöveg az „Ég Uráról” beszél, és olyan ételáldozatot ír le, amelyben a legjobb falatokból a tűzbe vetnek, a felszálló füstöt pedig az ég és a halottak felé kapcsolják.

Ez már sokkal több, mint a „tűzimádó” szó. Egy cselekvés körvonalát látjuk: tüzet gyújtanak, ételt tesznek bele, a füstnek pedig jelentést tulajdonítanak. Mégsem kaptuk meg a magyar vallás magyarázatát. A szöveg egy távoli hagyományból érkezik, és a szerző a saját vallási nyelvén fogalmaz. Azt viszont már óvatosabban ki lehet mondani, hogy a muszlim forrásokban a tűz, az ég és az áldozati cselekvés egymás közelében jelenik meg a magyarokról szóló hírekben.

Amikor egy tiltás őriz meg egy szokást

A következő nyom már nem Perzsiából vagy Andalúziából érkezik, hanem a keresztény Magyar Királyságból. A szabolcsi zsinat 1092-es rendelkezése szerint büntetés járt annak, aki „pogány szokás szerint” kutaknál áldozott, illetve fáknál, forrásoknál és köveknél tett felajánlásokat. A törvény nem valamilyen külön papi vagy táltoscsoportot nevez meg: egyszerűen arról beszél, aki ilyen szokást követett. Ez inkább arra utal, hogy régebbi vallási gyakorlatok a helyi közösségek mindennapi életében is tovább élhettek.

Hogy pontosan mit kértek vagy reméltek ezektől az áldozatoktól, azt a törvény nem mondja el. A felajánlások azonban azt mutatják, hogy bizonyos kutaknak, forrásoknak, fáknak vagy köveknek különleges jelentőséget tulajdonítottak. Az ilyen cselekvések mögött állhatott segítségkérés, védelem, szerencse vagy hálaadás is. A lényeg, hogy ezek a helyek nem egyszerűen a táj részei lehettek: az emberek számára kapcsolatot jelenthettek a látható és a láthatatlan világ között.

A törvény nem árulja el, hogy ez milyen gyakori volt, kik csinálták, és pontosan mit jelentett nekik. Azt sem bizonyítja, hogy 900 körül minden magyar ugyanígy cselekedett. Azt viszont megmutatja, hogy a keresztény királyság megszilárdulása után is léteztek vagy legalábbis annyira valóságosnak számítottak ilyen gyakorlatok, hogy külön tiltást kaptak.

A kereszténnyé válás hosszú átmenetéről külön is olvashatsz a Mesefarmon: Mit jelent valójában a „pogányság kora” a magyar történelemben?

A nyelv és a néphit: távoli visszhang

Van olyan nyom is, amelyet nem lehet kiállítani egy vitrinben. Ilyen a nyelv. Régi szavak és elnevezések jelezhetik, hogy egy-egy fogalomnak mély története van. Egy szó azonban évszázadok alatt változhat. Attól, hogy régi, még nem tudjuk automatikusan, mit jelentett pontosan a 10. században.

Hasonló a helyzet a későbbi néphittel. A néprajzi gyűjtések gazdag történeteket őriznek táltosokról, különleges képességű emberekről, rontásról, jelekről és a láthatatlan világról. Ezek között lehetnek nagyon régi elemek. De a néphit nem időgép: közben eltelt sok száz év, a magyar kultúra kereszténnyé vált, más európai hagyományokkal találkozott, és a történetek is változtak.

Ezért például a későbbi táltoshagyományból nem mondhatjuk ki egyszerűen, hogy pontosan ugyanilyen „sámánpap” állt a honfoglalók vallásának középpontjában. A késői emlék jó kérdéseket adhat. A korai állapotot azonban más, korhoz közelebbi nyomokkal is alá kell támasztani.

Mit tudunk meg mégis az emberekről?

Ha a nyomokat egymás mellé tesszük, nem egy kész istenlista vagy vallási szabálykönyv rajzolódik ki. Valami más viszont igen.

A sírokból látjuk, hogy a halott eltemetése tudatos, tárgyakkal és cselekvésekkel kísért esemény volt. A muszlim földrajzi hagyományban megjelenik a tűz, az ég és az áldozat képe. A Szent László-kori tiltás arról árulkodik, hogy kutakhoz, fákhoz, forrásokhoz és kövekhez kapcsolódó cselekvések még a keresztény királyság idején is jelen voltak. A mondákból azt látjuk, hogyan őrizte és formálta a közösség a saját eredetéről szóló emlékezetet. A nyelv és a későbbi néphit pedig halványabb, távolabbról érkező visszhangokat ad.

Ezekből nem bizonyítható egyetlen, minden magyar által ugyanúgy követett vallási rendszer. De azt igenis megmutatják, hogy ezek az emberek nem egy „néma” világban éltek. Fontos volt számukra, hogyan búcsúznak a halottaiktól, milyen cselekvések kötődnek bizonyos helyekhez, hogyan gondolkodnak az éghez és a láthatatlan világhoz kapcsolódó dolgokról, és milyen történetekkel mondják el, honnan jöttek.

Abból tudunk valamit a kereszténység előtti magyar hitvilágról, amit az emberek maguk után hagytak - és abból, amit mások róluk feljegyeztek. A múlt nem teljes. De ha tudjuk, melyik nyomot hogyan kell olvasni, egyáltalán nem néma.

Kapcsolódó olvasnivaló

• Mit jelent valójában a „pogányság kora” a magyar történelemben?
• Hunor és Mogor története