Hová tűnt a víz?

Az aszály nem egyetlen forró nappal kezdődik

Az aszály kialakulása általában hosszabb folyamat.

Először kevesebb csapadék hullik a megszokottnál. Ha ez hetekig vagy hónapokig tart, a talaj felső rétege kiszárad. A növények egy ideig még elérhetik a mélyebben tárolt vizet, de ha az sem töltődött fel eléggé, hamarosan ott is hiány alakul ki.

A meleg közben felgyorsítja a párolgást. A párolgás és a csapadék kapcsolatát részletesebben bemutatja a víz természetes körforgásáról szóló Mesefarm-cikk. A talajból, a tavakból és a növények levelein keresztül egyre több víz kerül vissza a levegőbe. Minél magasabb a hőmérséklet, annál gyorsabb lehet ez a folyamat.

A 2026. július végi mérések szerint Magyarország túlnyomó részén nagyfokú, egyre több helyen súlyos mezőgazdasági aszály alakult ki. Az Alföld, a Mezőföld és a Kisalföld jelentős területein a talaj felső fél méterében a növények számára felhasználható vízkészlet aránya már a 20 százalékot sem érte el.

Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen száraznak látszik a föld. A növények gyökerei valóban egyre nehezebben jutnak elegendő vízhez.

Miért nem oldja meg egy nagy zivatar?

Képzeld el, hogy egy száraz szivacsra hirtelen ráöntesz egy egész pohár vizet. A szivacs valamennyit felszív, de a víz egy része lefolyik róla.

A kiszáradt, megkeményedett vagy tömörödött talajjal is történhet valami hasonló. A heves eső gyorsabban érkezik, mint ahogy a föld be tudná fogadni. A víz ilyenkor lejtőkön, utakon és árkokban kezd folyni.

Egy rövid zivatar ezért látványos tócsákat és akár villámárvizet is okozhat, miközben a mélyebb talajrétegek továbbra is szárazak maradnak.

A lassú, több órán vagy több napon keresztül érkező eső általában jobban tud beszivárogni. Az sem mindegy azonban, milyen állapotú talajra hullik.

A jó talaj vizet raktároz

A talaj nem egyszerűen por és homok. Apró ásványi szemcsékből, lebomló növényi részekből, gyökerekből, gombákból, baktériumokból és kisebb-nagyobb üregekből álló élő rendszer.

A jó szerkezetű talajban sok apró járat és hézag található. Ezeken keresztül a víz beszivároghat, majd egy részét a föld hosszabb ideig megtarthatja.

A tömörödött, szerves anyagban szegény talaj ezzel szemben kevésbé képes befogadni és tárolni a vizet. Ha sokáig fedetlenül marad, a nap gyorsan felmelegíti, a szél pedig tovább szárítja.

Ezért számít például:

• a talaj növényekkel vagy növényi maradványokkal való takarása;
• a szerves anyag visszapótlása;
• a túlzott tömörítés kerülése;
• a változatosabb növényzet;
• a fasorok és füves sávok megtartása.

A talajtakarás mérsékli a talaj felmelegedését és csökkentheti a párolgási veszteséget. A mezőgazdasági előírások ezért ma már külön is ösztönzik, hogy a betakarítás után ne maradjon minden föld teljesen csupaszon.

Ez azonban nem varázslat. Hónapokig tartó csapadékhiányban a legjobb talaj is kiszárad. A különbség az, hogy egy egészségesebb talaj tovább képes vizet biztosítani a növényeknek.

Miért vezettük el a vizet?

Magyarországon sokáig nem a vízhiány volt az egyetlen nagy gond. A folyók áradásai hatalmas területeket öntöttek el. A sík vidékeken összegyűlő belvíz tönkretehette a vetést, járhatatlanná tette az utakat, és településeket veszélyeztetett.

Ezért gátak, csatornák és szabályozott folyómedrek épültek. A cél az volt, hogy a veszélyesnek vagy fölöslegesnek tekintett víz minél gyorsabban elhagyja az érintett területeket.

Ez sok valódi problémát megoldott.

Települések váltak biztonságosabbá, új termőföldeket lehetett használatba venni, és kiszámíthatóbbá vált a közlekedés és a gazdálkodás. A folyószabályozásnak tehát fontos, ma is nélkülözhetetlen eredményei vannak.

Közben azonban csökkent azoknak a területeknek a nagysága, ahol a folyók vize szétterülhetett, lassan beszivároghatott, és hosszabb ideig a tájban maradhatott.

A rendszer hosszú időn keresztül főként arra készült, hogyan vezesse el a felesleges vizet. A szárazabbá és melegebbé váló időszakokban viszont már az is egyre fontosabb kérdés:

hogyan tudnánk a vizet biztonságosan megtartani?

Hol kezdődik a felelősség?

Az aszályért nem lehet egyetlen embert, gazdálkodót, szakmát vagy politikai közösséget felelőssé tenni.

A kialakult helyzet sok, egymásra rakódó folyamat eredménye:

• a melegedő éghajlat;
• a kevés és egyenetlenül érkező csapadék;
• a folyók és árterek átalakítása;
• a víz gyors elvezetésére épülő rendszerek;
• a talajok romló állapota;
• a nagy burkolt felületek;
• a felszín alatti víz használata;
• valamint az, hogy milyen növényeket és hogyan termesztünk.

A történelmi döntéseket a saját koruk körülményei között kell megítélni. Nem volna igazságos elvárni, hogy több mint száz évvel ezelőtt mindenki pontosan ismerje a mai éghajlati változásokat.

A felelősség inkább akkor válik igazán fontossá, amikor már rendelkezésünkre állnak a mérések, a tapasztalatok és a figyelmeztetések.

Nem feltétlenül az a legnagyobb hiba, hogy egykor másként döntöttünk. Az igazi hiba az lehet, ha az új ismeretek ellenére sem változtatunk időben.

Miért kell komolyan venni a figyelmeztetéseket?

A tudományos előrejelzés nem jóslat.

Nem tudja évekkel korábban pontosan megmondani, melyik napon és melyik faluban lesz zivatar. Azt azonban képes megmutatni, hogyan változhatnak az átlagos körülmények és a veszélyek.

A kutatók hosszabb hőmérsékleti és csapadékadatokat, talajnedvességet, folyók vízállását, növényzeti állapotot és számítógépes modelleket vizsgálnak. Ezek alapján meg lehet becsülni, mely térségek válhatnak érzékenyebbé a hőségre és a vízhiányra.

Az európai éghajlati előrejelzések szerint Közép- és Dél-Európa számos területén a következő évtizedekben gyakoribbá vagy tartósabbá válhatnak a meteorológiai aszályok. A változás mértéke attól is függ, mennyire sikerül visszafogni a felmelegedést.

A figyelmeztetés tehát nem azt jelenti, hogy a baj minden részlete biztosan bekövetkezik.

Éppen ellenkezőleg: azért szól időben, hogy legyen lehetőségünk felkészülni, módosítani a terveket, és megelőzni a legsúlyosabb következményeket.

Olyan, mint amikor sötét felhőket látunk közeledni. Nem tudjuk biztosan, pontosan melyik utcában kezd majd esni, de attól még érdemes becsukni az ablakot és fedett helyre tenni azt, amit nem szeretnénk eláztatni.

Nem minden víz „fölösleges víz”

A jövő egyik legfontosabb feladata annak eldöntése lesz, hol kell továbbra is gyorsan elvezetni a vizet, és hol lehetne biztonságosan megtartani.

Nem arról van szó, hogy minden szántóföldet el kellene árasztani, vagy minden korábbi vízügyi létesítményt meg kellene szüntetni.

A kérdés ennél jóval gyakorlatiasabb:

• Lehet-e bizonyos csatornaszakaszokon tovább tartani a vizet?
• Vissza lehet-e vezetni egy részét olyan mélyebb területekre, ahol nem okoz komoly kárt?
• Helyreállíthatók-e kisebb vizes élőhelyek?
• Kaphatnak-e több teret a folyók egyes biztonságosan kijelölt területeken?
• Meg lehet-e akadályozni, hogy a csapadék minden települési felületről azonnal a csatornába kerüljön?

A vízvisszatartás nem egyetlen óriási tározót jelent. A fák, a talajnedvesség és a vízkörforgás összetett kapcsolatáról a Hová tűnik a víz, ha túl sok fát ültetünk? című anyagban olvashattok tovább. A vizet tárolhatja egy tó, egy csatorna, egy ártér, egy esőkert, egy vizes rét, de akár maga a jó állapotú talaj is.

Mit tehetnek a települések?

A városokban és falvakban a tetőkről, utakról, parkolókról és térkövezett udvarokról gyorsan lefolyik az eső.

A sok burkolat miatt kevesebb víz szivárog a földbe, miközben a beton és az aszfalt erősen felmelegszik. Ehhez kapcsolódik a városi élet és természet egyensúlyáról szóló cikk is. Ha kevés a fa és a zöldfelület, a környezet még forróbbá válik.

Segíthetnek:

• az esőkertek;
• a vízáteresztő burkolatok;
• az árnyékot adó fák;
• a mélyebben kialakított zöldfelületek;
• a záporvizet ideiglenesen befogadó parkok;
• a tetőkről érkező esővíz helyben tartása;
• a patakok és árkok természetközelibb kezelése.

Ezek közül egyik sem oldja meg önmagában az ország aszályát. Sok kisebb megoldás azonban együtt lassíthatja a víz elfolyását, javíthatja a helyi környezetet és csökkentheti a hőséget.

Az öntözés sem végtelen megoldás

Aszály idején kézenfekvőnek tűnik, hogy egyszerűen több vizet kell adni a növényeknek.

Az öntözés valóban sok termést megmenthet. Csakhogy a víznek valahonnan érkeznie kell. Ha folyóból, tóból vagy a föld alól vesszük ki, meg kell vizsgálni, hogy a készlet hosszú távon képes-e újratöltődni.

A kútból felhozott víz nem újonnan keletkezik. Egy lassabban vagy gyorsabban utánpótlódó föld alatti tartalékból emeljük ki.

Ezért nemcsak az a kérdés, hogy tudunk-e öntözni, hanem az is:

• milyen növényeket termesztünk;
• mennyi vizet igényelnek;
• mennyit veszítünk el párolgással;
• milyen állapotban van a talaj;
• és rendelkezésre áll-e ugyanaz a vízmennyiség tíz vagy húsz év múlva is.

Mit tehetünk most?

A nagy aszályt egyetlen család nem tudja megszüntetni.

A megoldáshoz országos vízgazdálkodásra, mezőgazdasági változtatásokra, megfelelő szabályokra, települési fejlesztésekre és hosszú távú tervezésre is szükség van.

Ettől még a kisebb lépéseknek is van értelmük.

Otthon és a kertben segíthet:

• az esővíz összegyűjtése;
• a reggeli vagy esti öntözés;
• a talaj takarása;
• a ritkább, de alaposabb locsolás;
• az árnyékot adó növényzet;
• a helyi körülményekhez jobban illő növények választása;
• valamint az, ha nem burkolunk le minden szabad felületet.

Ezek nem hőstettek, és nem helyettesítik a nagy döntéseket. Arra azonban jók, hogy egy kicsit több vizet tartsunk ott, ahol később szükség lehet rá.

Mire számíthatunk a jövőben?

Nem lehet kijelenteni, hogy mostantól minden nyár egyformán száraz lesz.

Lesznek esősebb időszakok, hűvösebb nyarak és olyan évek is, amikor a folyók magasabban állnak. Az időjárás továbbra is változékony marad.

A hosszabb távú irány azonban arra figyelmeztet, hogy a melegebb levegő több vizet párologtat el, a hőhullámok nagyobb terhelést jelenthetnek, és a csapadék egyenetlenebbül érkezhet.

Lehetséges, hogy egy év teljes csapadékmennyisége nem változik drámaian, mégis több lesz a hosszú száraz időszak és a rövid, heves felhőszakadás.

A jövő problémája ezért nem egyszerűen az lehet, hogy „kevesebb lesz a víz”.

Az is gondot okozhat, hogy a víz nem akkor, nem ott és nem olyan formában érkezik, amikor a növényeknek, a talajnak és az embereknek szükségük lenne rá.