Galambos Berni - Az öreg
Az öreg, bozontos szakállú manó szuszogva pihent meg a kis ház előtti padon. Kopott, barna bőröndje rosszul záródott, és kilógott belőle egy fél papucs, néhány zacskó megbarnult növény, pár üveg.
Csocsi kinézett az ablakon és összerezzent. Intett Cécinek és Bubunak, hogy csendben menjenek oda hozzá és kandikáljanak ki ők is. Nyanyar és Lédi éppen szunyókált, a többiek meg az erdőben csavarogtak.
− Szerintem – suttogta Céci − az ablakunk alatt üldögélő alak egy mányikoló brinyák!
− Mányikoló? Na, neee! – szipogott Csocsi – akkor végünk! Egy-kettőre felfal bennünket.
− De, nem is olyan nagy, mint a mányikolók! – folytatta Bubu.
− Hát, tényleg nem nagy, de lehet, hogy ő egy kicsi mányikoló – okoskodott Csocsika. –Láttál te már igazi mányikolót egyáltalán?
Bubu a fejét rázta.
− Ha kicsi, ha nagy, nem hagyjuk magunkat! Alakítsunk detektívcsoportot – vette át az irányítást Céci és munkához is kezdtek.
Kimásztak a hátsó ablakon. Vagyis inkább kiestek. Csocsi a popójára, Bubu a fejére, Céci az oldalára huppant. Nagy nyögdécselések közepette álltak fel, még szerencse, hogy az öreg manó kicsit süket is volt.
Körbekerítették a szunyókáló manót és elcsórták a bőröndjét. Aztán irány be a bozótosba!
Ott egy szeggel kipattintották a zárat és eléjük tárult a valóság: egy csíkos pizsama, kettő zokni, három manósapka, néhány póló és pulcsi és egy buggyos gatya. A ruhák mellett lezárt zacskók lapultak barna növényekkel, üvegekkel.
− Na, látjátok! – lelkendezett Csocsi, ezek itt mind bizonyítékok!
− Bizonyítékok? Mire? – okvetetlenkedett Bubu.
− Hát a mányikoló jelenlétére, tele van a zacskó szárított manókkal! – fejezte be az okfejtést Csocsi.
Céci a hasát fogta a nevetéstől:
− Nektek aztán élénk a fantáziátok! – kacagott. – Hiszen ezek mind növények. Elolvasom nektek a címkéket.
− Fölvágsz, mert te már tudsz olvasni! – sértődtek meg a kicsik.
− Nem vágok föl, csak nagyobb vagyok nálatok és kész! Figyeljetek csak! Erre az üvegre az van írva, hogy: nyírvíz
− Nyírvíz? A víz, ami vág valamit, nyír, kinyír, elvág! – vihogott Bubu. Ám Céci csak olvasott nagy lendülettel tovább:
− He-csed-li-lek-vár.
Erre aztán mind a hárman gurulni kezdtek a nevetéstől. Visítoztak, vihogtak, röhögcséltek, kacagtak.
− Olvass még, Céci! − ugrándoztak a kicsik.
− Csa-ló-ka-szi-rup.
Na, erre még nagyobb viháncolás lett.
− Miért csalóka? − göcögött Csocsi.
− Tudod, Csocsi, amikor inni szeretnéd, kiszalad a pohárból, amikor elveszed a szádtól a poharat visszaszalad – nevetett Céci is.
Erre még nagyobb lett a derültség. A hasukat fogták a puha fűben, az üvegek, zacskók, bőrönd szerteszéjjel hevertek körülöttük.
Éppen ekkor ért oda Fanyar és elkomorult az arca.
− Tudtam, hogy ti vagytok a ludasok! Eltűnt Benedek professzor bőröndje! Előadást tart nekünk az ehető gyomnövényekről, a pásztorok eledeléről, és ti így fogadjátok őt? Elveszítek a holmiját. Én szégyellem magamat helyettetek is.
− De mi, de mi, de mi igazán nem akartunk rosszat, csak megnéztük a mányikoló brinyák bőröndjét!
− Mányikoló! Na, lesz nektek mindjárt mányikolás! Irány a házba, kérjetek bocsánatot Benedek professzortól, takarítsátok föl a vendégszobát, utána meghallgatjuk az előadást, ha tetszik, ha nem!
− Ha tetszik, ha nem! – motyogta grimaszolva Csocsi és besomfordáltak a faházba.
Természetesen a professzor nem volt haragtartó. Sokat mesélt nekik arról, miért szerették a pásztorok a csertölgy nedvét megcsapolni, hogyan használták csapnak a bodzafa ágát. Miért útifűvel mostak fogat, ahogyan azt rágcsálták. Megkóstolták a lucfenyő fiatal tobozából készített csalóka szirupot, ami bent maradt a pohárban, amíg meg nem itták. Azt is megtanulták, hogy léteznek ínségtáplálékok, az erdő, mező kincsei. Jól jönnek, ha nincsen más. Például a gyékény gyöktörzse, a mogyorós lendnek gumója és számtalan más növény. Hecsedli lekváros kenyeret ettek. A csipkebogyó savanykás íze szétfolyt a szájukban.
Megígérték Benedek professzornak, hogy holnap megmutatják neki az erdőt, elkísérik Nagyfülű Torzonborzhoz és Verős-Verős Dingihez is.
− Remélem, ma megtanultátok, hogy mindenkit tisztelni kell, az öreget, fiatalt, barátot, ellenséget egyaránt – mondta Nyanyar, amikor betakarta őket pihe-puha ágyacskájukban.
Csocsi és Bubu kicsit nehezen aludtak el, mert nem igazán hitték, hogy a mányikoló brinyákok csak a képzelet szülöttei, és miért is kellene tisztelni őket, amikor bekapják a kicsi manókat. Aztán mégis álomba szenderültek és messzi vidékeken jártak, ahol pásztorok rágcsálják az útifűvet és katángkóró gyökeréből főzik a kávét.
