Sás Károly: Papa meséi - Verebek
Papa mesélj! - kérleltek az unokáim elalvás előtt.
A gyerekkorodról mesélj! ...és elkezdődött az időutazás, az emlékezés.
Nem meséket mondtam, hanem azokat az eseményeket melyeket átéltem.
Március elején a tél már veszíteni kezdett erejéből. Az istálló ereszén lógó méteres jégcsapok leszakadtak.
Éjjel azért még újak nőttek a nappal megolvadó hóléből, de nem híztak nagyra.
A természetben minden jelezte, hogy közeleg a tavasz. Az udvaron nagy halomba rakott faágak között verebek
hancúroztak és úgy csiripeltek ahogy a hóban, fagyban sosem.
Örültek a tél végi napsütésnek meg az újra hosszabb nappaloknak.
Élelem azonban nagyon szűkösen volt.
Lecsaptak a baromfinak szórt magvakra még egy almacsutka is nagy kincs volt nekik.
Nagyapám egyszer megkérdezte, hogy szeretnék verebet fogni?
Hogyne szerettem volna de hát, hogy?
Tán csak nem lepkehálóval, mint nyáron a repülő rovarokat, lepkéket?
No, hamarosan megtudtam. Kihozta a kamrából a rostát, ami akkora volt, hogy összekuporodva elfértem alatta.
A faághalom mellé, ahol sem gaz sem hó nem volt, búzát szórt.
Fölé tette a rostát és egy kukoricacsutkával kitámasztotta.
A csutkára vékony madzagot kötött olyan hosszút, hogy a vége a fáskamrába ért.
A "verébvadászok" - vagyis nagyapám meg én behúzódtunk a kamrába, leültünk a lócára,
nyitva hagytuk az ajtót, hogy szemmel tarthassuk a rostát és vártunk.
Vártunk csendben, mint a horgászok...és csendben vártak az ágak között a verebek is.
Nézték a rostát gyanakvón és nézték sóvárogva a búzaszemeket.
Az éhség legyőzte az ismeretlen tárgytól való félelmüket.
Előbb egy-két bátrabb meg éhesebb repült a rosta alá aztán vagy tizenöt.
Sietve csipkedték föl a búzaszemeket mit sem törődve a veszélyt jelző ösztöneikkel.
Ekkor rántottuk meg a madzagot.
A kukoricacsutka eldőlt a rosta rácsapódott a verebekre.
Mi úgy mentünk oda, mint a vadász az elejtett zsákmányához. Szerencsére egyik madár sem sérült meg.
A rosta alatt hét rémült veréb próbált kijutni a csapdából. Én pedig hét veréb boldog tulajdonosának hittem magam.
Igen ám de hogy vegyük ki őket a rosta alól?
A helyük már megvolt; egy üres papagáj kalitka.
Abból még előző nyáron szökött el a papagájom örvendezve a visszanyert szabadságának.
Arra végképp nem gondolva mi lesz vele télen.
Megkezdtük, inkább megkezdtem a verebek kiszedését a rosta alól. Csak annyi rést hagytam, hogy a kezem beférjen.
Próbáltam egyet elkapni, de a madárkák még azon a szűk helyen is elsuhantak a kezem mellett.
Végre egyet elkaptam! Kihúztam a kezem a rosta alól, de abban a pillanatban kisurrant két veréb a résen.
Végül is csak három veréb került a kalitkába. Másnap büszkén meséltem az iskolában, hogy van három verebem.
Jól tartottam őket - legalábbis azt hittem.
Adtam nekik búzát, kölest, egy darabka almát, vizet, de a verebeim csak gubbasztottak a kalitka aljára szórt szalmán.
Időnként kétségbe esve próbáltak menekülő rést találni a rácson.
Néztem a madárkáimat és az örömöm szomorúságba meg szánalomba hervadt.
Rabbá tettem, ketrecbe zártam három kis madarat.
Hiába gondoltam én, hogy a szobámban nem kell éjjel fagyoskodniuk, nem kell éhezniük és rettegniük a ragadozóktól.
Nyugtalan éjszakám volt pedig a három kis veréb csendben volt.
Reggel kivittem a kalitkát a gallykupachoz és kinyitottam az ajtaját.
A madárkák leírhatatlan boldogsággal röppentek a biztonságot jelentő gallyak közé.
Soha nem felejtem el azt a csicsergést ahogy a verébcsapat köszöntötte a testvéreit.
Ott az udvarban a verebek ágkupac-otthona mellett a lelkem egy darabja megváltozott.
Nagyapám talán akkor, a maga módján tanított a természet védelmére,
az állatok, élőlények szeretetére, emberségre.
Most aludjatok jól és ébredjetek madárcsicsergésre!
