Vörösmarty Mihály - A gyötrődő

Hajt keservem, hajt az ínség,
     Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
     És kivűl a vad szelek.

„Haj! hová mégy” így kiált föl
     Bennem egy bús gondolat:
„Hasztalan jársz: nem találhatsz
     Életedben jó utat,

Nem találod a valóság
     Száraz útján kincsedet
Melyet hímezett öléből
     Véled a remény szedet.”

Hah! miként dúl ez szivemben,
     Mint emészt ez engemet!
Bennem ez minden kivántat
     És vidúlást eltemet.

Itt bolyongok elborúlva
     Egy kopár domb tetején,
Itt, hol a fű mind kisült már
     E terült sír fenekén.

Vad dühével és zajával
     Nem riaszt a fergeteg;
Zápor omlik, csapkod, és már
     Szinte mindenem remeg;

Én bolyongok: a levelkék
     Hullnak, a cserág suhog,
Vagy tövétől elszakadván
     A derékfa csikorog.

Én csak andalgok. - Ha ismét
     Eljövend az ősz dere,
S fonnyadozva földbe száll a
     Nyári tájak kelleme;

Oh talán széthordja addig
     A futó szél poromat,
És magam sem, más sem érzi
     Olthatatlan kínomat.

Börzsöny, 1820

 Gondolatok Vörösmarty Mihály „A gyötrődő” című verséről

Vörösmarty Mihály „A gyötrődő” című költeménye a költő fiatal korának egyik legmélyebb, legsötétebb hangulatú vallomása. A vers a belső vívódás, a reménytelenség és a létezés értelmetlenségének fájdalmas tapasztalatát jeleníti meg. Nemcsak egy pillanatnyi bánat, hanem az emberi lét egészének tragikus kérdései szólnak belőle: mi értelme a keresésnek, ha a remény kincsét soha nem találhatjuk meg?

A vers szerkezete

A vers hat nyolcsoros versszakból áll, tehát hat strófából, amelyek mindegyike egy-egy lelki állapot, belső tájkép lenyomata. A szerkezet fokozatosan építkezik:

1. Első versszak – A lírai én hely- és létkeresése: külső és belső nyugtalanság ábrázolása („Hajt keservem, hajt az ínség…”).
2. Második versszak – A belső hang, a „bús gondolat” megjelenése, amely lemondásra, kilátástalanságra figyelmeztet.
3. Harmadik versszak – A belső feszültség elmélyül, a reménytelenség már fizikai fájdalommá válik („Bennem ez minden kivántat / És vidúlást eltemet.”).
4. Negyedik versszak – Kép a külső tájról: kopár domb, kisült fű – a belső sivárság külső vetülete.
5. Ötödik versszak – Az elhagyatottság teljes képe: vihar, fergeteg, lehulló levelek – a természet is együtt sír a lírai énnel.
6. Hatodik versszak – Az eljövendő elmúlás képe: porrá válás, a kín nyomtalan eltűnése – a teljes kiüresedés, önfeladás.

Ez a szerkezeti ív lefelé tartó spirálként működik: a vers elején még bolyongás, keresés zajlik, a végére viszont a lírai én már a teljes feloldódást, eltűnést, önmaga porrá válását vizionálja.

A vers jellemzői

1. Hangulata, nyelvezete:
A verset áthatja a melankolikus, sötét hangulat, a fájdalom és kilátástalanság érzése. A szóhasználat archaikus, néhol ma már szokatlan szórenddel és szókinccsel („dúl belűl”, „vidúlást eltemet”), ami tovább fokozza a költemény komorságát és klasszikus hangzását.

2. Képek és motívumok:
Vörösmarty mesterien vonja össze a természeti képeket a belső lélekállapot ábrázolásával. A vihar, a hulló levelek, a kopár domb nemcsak külső díszletek, hanem a lírai én gyötrődő lelkének kivetülései. A természet állapota a versben mindig a belső világ lenyomatát tükrözi.

3. Érzelmi dinamikája:
A vers érzelmi íve fokozatosan erősödik: a keresésből reményvesztettség lesz, majd teljes önfeladás. A belső hang (a „bús gondolat”) a második strófában már előre megmondja a lírai énnek: hiába keres, nem találja meg azt, amit akar – és a vers ezt az önbeteljesítő jóslatot teljesíti be.

4. Téma és létélmény:
Ez a vers a romantikus költészet egyik legjellemzőbb témáját hordozza: az örök keresést, amely soha nem ér célba, valamint a lét értelmének kétségbeesett kutatását. Egyben az ifjú Vörösmarty saját belső drámáját is tükrözi, aki már fiatalon az élet értelmét, a létezés elviselhetetlenségét boncolgatja.