A földi poszméh élete
Általában a föld fölött nehézkesen repülve közlekedik. Nevét onnan kapta, hogy méternyi mélységben lakik a földben, leggyakrabban egér- és vakondjáratokat használva, ahonnan csak akkor bújik ki, amikor a Nap melege már lehatolt a talajba.
A hideg időszak után megjelennek az első virágok, beszínezve a szürke napokat. Elsőként érkeznek meg a beporzók közül a poszméhek, ők valódi óriási termetű, szőrbundát viselő méhek, akik éppen „öltözéküknek” köszönhetően a hidegben is jól érzik magukat, így gond nélkül beporozhatják a legkorábban nyíló virágokat. Sokan félnek tőlük, ijesztőnek találják a termetüket és a hangos, zúgó repülésüket. Azt azonban érdemes tudni róluk, hogy békések. Ha nem ijednek meg, nem is támadnak.
Ezért, ha találkoznál egyel, csak sétálj el szépen mellette, biztos lehetsz benne, hogy nem megy utánad, hogy megcsípjen!
A telet kizárólag a megtermékenyített királynő vészeli át. Rá vár egyedül az a feladat, hogy tavasszal új családot alapítson. Petéit egy virágporból és viaszból álló galacsinba rakja le a padlóra a fészke közepén, melyet száraz fűvel, lombbal és mohával bélel ki. A bejárathoz egy viaszedényt csinál, amelyet mézzel tölt meg. Amikor a lárvák megnőnek, szétrepesztik a szűk viaszkamrát.
Az éhes lárvákat a királynő virágpor és mézadagokkal eteti, mindegyiknek egy csepp nyálat adva, majd újra és újra lezárja a kamrát a repedéseket kijavítva. Hogy hozzáférjen a herevirágban levő nektárhoz, lyukat kell harapnia a virág sziromcsövének alsó részébe.
Az első kikelő poszméhek a dolgozók, az első feladatuk az, hogy átvegyék a lárvák gondozását a továbbiakban. Ezekután a királynő már csak a peterakással foglalkozik. Ezekből az újonnan kirakott petékből kelnek ki a hímek ( herék). Az ő feladatuk megtermékenyíteni a nőstényeket, s már ősszel ők el is pusztulnak.
