Benedek Elek: Kendeffy Ilona.
A Hátszeg völgyében, magas hegy tetején tündökölt Kolc vára, messze földön a legszebb vár.
Ebben lakott a tatárjárás idején egymagában Kendeffy Ilona, itt várta nagy sóhajtozással az apját, a testvéreit, jegybéli mátkáját, akik mind a tatárok ellen harcoltak. Várta, várta, de hiába várta, mert egyszer csak hírét hozták, hogy az apja elesett a csatában; aztán jött a másik szomorú hír: elestek a testvérei is. De a jegybéli mátkájáról semmi hír sem jött. Nem tudta szegény Ilona, elesett-e, vagy rabságba hurcolták a tatárok. Esztendő esztendőre borult, a tatárok már rég haza takarodtak, de Kendeffy Ilona mátkájáról még mindig nem jött semmi hír.
Egy este, amint a vár erkélyén üldögélt és sóhajtozott szegény, egyszerre csak ránehezedett az álmosság, elszenderült, aztán csudálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy előtte áll a mátkája s mondá, amint következik:
- Szépséges, szép mátkám, ha azt akarod, hogy egymásé legyünk, annyi aranyad legyen, amennyi odáig ér, ahol én senyvedek szomorú rabságban.
- Istenem, Istenem - sóhajtott Ilona, amikor felébredt - milyen csudálatos álom ez az én álmom! Vajon, mit jelenthet? Ha rabságban van, csak Tatárországban lehet, de kinek van annyi aranya, hogy innét Tatárországig érjen? Egész nap az álmán tűnődött, aztán este megint kiült az erkélyre, onnét sóhajtozott Kelet felé. Addig sóhajtozott, hogy elnyomta az álom. Most meg azt álmodta, hogy megjelent egy angyal s az így szólót hozzája:
- Ne búsulj, Ilona, ne emészd magadat. Vedd elé a guzsalyadat, fonj éjjel-nappal s annyi aranyad lesz, hogy éppen Tatárországig ér el, ahol a te mátkád rabságban sínylődik.
- Oh, Istenem, Istenem, - sóhajtott Ilona, amikor felébredt - milyen csudálatos ez az álmom is! Hiszen, ha száz esztendeig élek s éjjel-nappal mindig fonok, akkor sem szerzek annyi aranyat, hogy az elérjen Tatárországig.
Igy gondolta, de azért mégis elővette guzsalyát, kiült az erkélyre, font éjjel, font nappal, alig volt pihenése. Szép csendesen pergett az orsó, s ím, halljatok csudát, a fonál, amit eregetett, színarannyá változott s ez a fonál szállott szép csendesen Kelet felé, tovább, tovább, egye-nesen Tatárország felé, s egy hét sem telt belé, odaért a fonál nagy Tatárországba, a tömlöc ajtajához. Kinyílt az ajtó egyszeribe s egy este, amikor Ilona, mint rendesen, ott ült az erké¬lyen és fonogatót, egyszerre csak ott állt előtte jegybéli mátkája…
