Karácsonyi ének - Az első számu kísértet

Az első számu kísértet

Amikor Scrooge felébredt, oly sötét volt, hogy az ágyával éppen szemközt fekvő ablak négyszögét sem tudta kivenni. Épp azon iparkodott, hogy valamiképp mégis tájékozódjék, amikor a közeli templomtorony órája ütni kezdett. Figyelmesen, majd növekvő csodálkozással hallgatta, amint az óra hatot, hetet, nyolcat, majd mind-mind tovább és tovább végül is tizenkettőt ütött. Tizenkét óra! Hiszen két óra elmúlt, amikor nyugovóra tért. Az óra bizonyára elromlott, talán egy jégcsap hullott a szerkezetbe. Szerencsére, zsebórájának is volt ütőszer¬kezete, amivel a zagyva toronyórát sötétben is ellenőrizhette. Ám a zsebóra is csak szaporán elütötte a tizenkettőt és elhallgatott.
- Ez lehetetlenség, csak nem aludtam át a napot és tetejébe a rákövetkező éj felét is! Vagy talán az öreg Nap megúnta, hogy ránk világítson és most déli tizenkét óra van?
Erre az ijesztő ötletre menten kiugrott az ágyból és az ablakhoz tapogatódzott. A befagyott ablaktáblán kis lyukat dörzsölt a jégrétegbe és azon át kipillantott. Vajmi keveset látott! Annyit mégis meg tudott állapítani, hogy künn derekasan fagy és sűrű köd van. Járókelőket nem látott; ezek szerint éjszaka volt, mert délben okvetlen lett volna forgalom az utcán. Kissé megkönnyebült. És elhessegette magától azt a riasztó gondolatot, ami néhány perce motosz¬kált már álomittas fejében. Hogy is szólt a szöveg? „Fizessen Ön ezen első váltónál fogva Scrooge Ebenezár úrnak vagy rendeletére három nappal a bemutatás után, stb., stb.” De ha nem volna többé nappal? Mi lenne akkor? Mit jelenthet akkor a kifejezés, hogy „három nappal”? Ki fogja tudni kiszámítani? A legszörnyűbb jogbizonytalanság állhatna elő!
Visszabújt az ágyba és újból meg újból átgondolta zavaros emlékeit, de nem lett semmivel sem okosabb. Minél inkább törte a fejét, annál jobban belezavarodott. Nem tudott szabadulni kínzó gondolataitól. Marley szellemének rejtélye szüntelenül gyötörte. Valahányszor gondos megfontolás után megállapította, hogy csupán álmodott, villámgyorsan tért vissza gondolata a kiindulási pontra, arra ösztönözve, hogy más irányban próbálja végiggondolni a történteket, hogy ismét felvesse a kérdést: álom vagy valóság?
Már vagy háromnegyedórája hevert így gondolatokba merülten, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy Marley szelleme éjfélután egy órára jelezte az első számú kísértet jövetelét. Elhatározta, hogy ezt az időpontot mindenesetre ébren fogja bevárni. Ez annál is inkább bölcs elhatározás volt, mert aludni úgysem tudott volna. Az utolsó negyedóra oly rettentő hosszúnak tűnt, hogy többször is arra kellett már gondolnia, vajjon nem bóbiskolt-e el és talán elmulasztotta az óraütést. De nem! Most mély zengéssel megszólalt az óra. - Bim-bam.
- Egynegyed biztosan elmúlt, - mondta Scrooge.
- Bim-bam.
Fél is elmúlt.
- Bim-bam.
Háromnegyed is.
- Bim-bam.
- Egy óra - és sehol semmi! - kiáltott fel diadalmasan. Ám öröme korai volt, mert még ott vibrált az óraütés hangja a levegőben, és csak lassankint, halk zümmögéssel halt el. Abban a pillanatban, amikor végképp elhangzott, hirtelen világos lett a szobában és ágyának kárpitja félre¬libbent. Egy kéz libbentette félre. Nem a lábtól eső kárpitot, nem is a hátamögött levőt, hanem éppen azt húzták félre, ami szemtől-szembe, fejtől esett. A félrevont kárpit mögül félig ülve, félig fekve bámult Scrooge a földöntúli jelenségre, aki a kárpitot félrevonta és most ott állt, oly közel hozzá, hogy kinyújtott kézzel elérhette volna.
Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta. Hóna alatt hegyes lámpaernyőformájú süveget tartott. Nyilvánvaló volt, hogy ha a süveget a fejére teszi, a fény kialszik és a jelenség homályba borul. De mégsem ez volt a legfurcsább rajta! Volt még egyéb is! Előbb csak a fényes övének egyes részei villództak felváltva, hol itt, hol ott, elsötétülve, majd fényesen ragyogva ismét. De csakhamar az egész tünemény is váltani, cserélni kezdte alakját. Hol egy¬karú, egylábú, majd húszkarú, húszlábú szörnyetegnek, majd fejnélküli törzsnek, végül törzsnélküli fejnek látszott. Körvonalai elmosódtak, alakja szertefoszlott a semmibe, csak azért, hogy gomolyogva ismét összesűrűsödjék, lassan feltisztuljon, hogy azután tisztán és sugárzón álljon ott, úgy, amint megjelenése pillanatában állt.
- Oh, Uram, Ön talán az a kísértet, akinek eljövetelét előre jelezték? - kérdezte Scrooge.
- Én vagyok.
A kísértet hangja halk volt és csodálatosan lágy. Noha egészen közelről hangzott, úgy tetszett, mintha távolból jönne.
- És kicsoda Ön?
- Az elmúlt karácsonyesték szelleme vagyok.
- A régen elmúltaké? - kérdezte most Scrooge a törpe alakot méregetve.
- A te elmúlt karácsonyestéid szelleme vagyok.
Hogy, hogy nem, Scrooge hirtelen úgy érezte, hogy ellenállhatatlanul vágyik a szellemet a süveggel a fején látni. Udvariasan megkérte, hogy tegye fel süvegét.
- Mit!? - kiáltott a kísértet, - hát volna lelked szentségtörő kézzel kioltani a fényt, amely belőlem sugárzik? Nem elég, hogy te és hozzád hasonlók sötét szenvedélye megformálta ezt a süveget, amelyet évek hosszú során át mélyen a szemembe húzva kellett viselnem?
Scrooge ijedten mentegetődzött, hogy eszeágában sem volt megbántani és arra sem emlékszik, hogy mikor kényszerítette volna a süveg viselésére. Végül nekibátorodott és nyíltan megkér¬dezte azt is, hogy mi a célja látogatásának.
- A te jóléted! - mondta ünnepélyesen a szellem.
Scrooge, bár igaz hálát érzett szívében, nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a jólétet számára leginkább egy zavartalanul átaludt éjszaka jelenthette volna. A kísértet, úgy látszik, átlátott gondolatain, mert hirtelen megszólalt:
- Nos, mondjuk, úgy, hogy megjavulásod! Figyelj ide!
Kinyújtotta erős kezét és gyengéden vállon ragadta az ámuló Scrooge-ot.
- Kelj fel és kövess!
Scrooge érezte, hogy hiába hozakodnék elő bármiféle kibúvóval, nem használna. Hiába mon¬daná, hogy az idő már későre jár, hogy az ágy jó meleg és künn keményen fagy, hogy papucsban van, hálókabátban és még náthás is. Ez mind nem használna.
A kéz, amely vállán nyugodott, noha könnyű volt, szelíd és csaknem nőies, mégis határozott¬nak és ellentmondást nem tűrőnek bizonyult. Felkelt és már-már követte a szellemet, amikor borzadva vette észre, hogy az ablak felé tart. Rimánkodva kapaszkodott tunikája szegélyébe.
- Gondold meg, hogy halandó vagyok - esedezett - repülni nem tudok és ha az ablakon kilépek, csúfosan a mélybe bukom.
- Lám csak az ujjam hegyével érintlek meg és menten úgy megkönnyebülsz, hogy lebegni fogsz és követni téren és időn keresztül mindenüvé - mondta a szellem, kezét Scrooge szívére téve. Alighogy elhangzottak szavai, már ki is léptek a falon keresztül a szabadba. Az ország¬úton álltak, jobbra-balra sík mező. A város eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A köd felszabadult, világos nappal volt, hideg téli nap, behavazott táj.
- Jóságos Ég! - csapta össze ámulva kezét Scrooge - ez a föld szülőföldem, itt futkároztam valaha, kisfiú koromban.
A szellem szelíden és megértően mosolygott rá, látván, hogy kezének könnyű és futólagos érintése nyomán az öregember szívében mint támadnak fel régen elfelejtett gyermekkori élményei, gondolatai, reményei. Ezer illat, vágy, érzelem zsongott körülötte, mint üzenet az elszállt ifjúságból.
- Remeg az ajkad - mondta a kísértet. - És mi az, ami az orcádon csillog?
Scrooge zavartan válaszolta, hogy talán egy megakadt hópehely, noha tudta jól, hogy könny¬csepp gördült végig arcán. Majd arra kérte a szellemet, hogy csak vezesse, ő engedelmesen fogja követni.
- Nem ismered ezt az utat? - kérdezte a szellem.
- Már hogyne ismerném, bekötött szemmel is elmennék rajta - válaszolta élénken Scrooge.
- Különös, hogy annyi éven át egyszer sem gondoltál rá; na menjünk csak tovább!
Lassan ballagtak tova az úton, Scrooge jobbra-balra tekintgetett, minden fát, bokrot, útszéli keresztet régi ismerősként üdvözölve. A távolban feltűnt egy kis falucska. Templomtornya messziről integetett; a falun kis kanyargó patak folyt keresztül, sok kis ismerős fahíddal a hátán.
Most néhány bozontos lovacska ügetett feléjük. Vidám kis süvölvények szőrén ülték meg őket, kis kezükkel a lovak sörényébe kapaszkodva. Más kisfiúk szekereken ültek és vidáman kiáltoztak lovagló társaikra. A víg gyermekhangok üde muzsikája betöltötte a mezőt, a hideg tiszta levegő csak úgy visszhangzott a boldog kacagástól.
- A mult árnyai, látjuk, halljuk őket, de ők nem tudnak rólunk - mondta a szellem a közeledő csapatra mutatva.
Amint elhaladtak mellettük, Scrooge kitörő örömmel szólította nevén valamennyit. Vajjon minek örült? Mitől lágyult el hideg kemény tekintete? Mitől dobogott öreg szíve egyszerre fiatalos hévvel? Miért érezte magát végtelen boldognak a gyermekek vidám kurjongatásának hallatára? Miért érzett mély megindultságot, amikor a fiúk szétszéledtek és boldog karácsony¬ünnepet kívántak egymásnak? Miért? Mi volt Scrooge számára a „boldog karácsony?” Az ördögbe a karácsonnyal! Volt ő valaha boldog karácsonykor?
- Látod ott az iskolát? - kérdezte a szellem, - még nem zárták be. Egy ablaka még nyitva van. Egy kisfiú még ott ül az egyik padban. Társai megfeledkeztek róla és magára hagyták. Tudod ki az a kisfiú?
- Tudom, - mondta Scrooge és könny csillogott szemében.
Most letértek az országútról és befordultak az ismerős kis utcába. A tanító háza nagy vöröstéglás épület volt; kis harangtornyán szélkakast himbált a könnyű szellő. Valamikor szép, gondozott ház lehetett, de most elárvult volt, züllött és sivár. Törött ablaküvegek, pókháló, mohos falak, téres udvarán gyom, az elvadult kertben kóbor kutyák kergetőztek.
A ház belsejében nem sok nyoma maradt egykori mivoltának. A rideg előszobából egy sereg hiányosan és silányan bútorozott, kopár szobába lehetett látni. A szobákban földszag vegyült a félig égett gyertya, olcsó ételek és szegénység szagával. Végigmentek az előszobán, a ház tulsó vége felé. Keskeny, hosszú, a többinél is barátságtalanabb szobába nyitottak. Néhány sor gyalulatlan iskolapad volt egész bútorzata. Az egyik sarkában kisfiú kuporgott, a pislákoló tűz fényénél olvasgatott.
Scrooge leroskadt a padra és sírnia kellett, amint az árva fiúcskát megpillantotta. Sajátmagát látta, régen elfelejtett, gyermekkori alakját. És micsoda nyomasztó csend volt a házban! Egy szú percegése, egér cincogása, ajtó nyikorgása sem hallatszott. Ha legalább egy vízcsap csepegett volna valahol, vagy a tűz pattogott volna egy kissé, ha már melegíteni nem tudott annyira, hogy Scrooge keserű könnyeit felszárította volna.
A szellem szelíden belékarolt és olvasásba merült gyermekkori alakjára mutatott. És íme hirtelen egy tarka, keleti ruhába öltözött férfi tűnt fel a nyitott ablak előtt. Széles övében baltát viselt és kötőféken vezetett egy fával megrakott szamarat.
- De hiszen ez Ali Baba! - kiáltotta Scrooge izgatottan. - A derék, öreg Ali Baba, aki eljött hozzám, egy régi karácsonyestén, amikor a többi gyermekek már mind hazamentek és árván buslakodtam az iskolaszobában! És ott megy Jancsi és Juliska is! Nem látod őket? Ott meg a szultán kocsisa, tótágast áll, mert megbüntette a nagy varázsló! Úgy kell neki! Miért akarta mindenáron feleségül venni a hercegnőt!
Hol sírva, hol nevetve mondta ezeket a különös, komoly ember számára szinte érthetetlen szavakat. Ha üzletfelei vagy ismerősei közül valaki meghallja, ugyancsak elcsodálkozik rajta!
- Odanézz! A papagály! - kiáltotta Scrooge. - A melle zöld, a farka sárga! A taraja olyan csipkés, mint egy salátalevél. Tudod, melyik papagály ez? Az, amelyik Robinson Crusoe-ra rákiáltott, amikor körülvitorlázta a szigetet és ismét hazatért. Azt mondta neki: „Hol voltál Robinson?” Szegény Robinson azt hitte, álmodik; de nem álmodott, mi tudjuk, úgy-e? A papagály kiáltott. És nézd ott van Péntek! Hogy fut lélekszakadva a kis öböl felé, hogy megmentse életét.
Aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, bár az ilyesmi egyáltalában nem volt Scrooge szokása, ismét halk, szomorú hangon mondta:
- Szegény kisfiú! - és keservesen sírt. Majd zsebébe nyúlt, bizonytalanul nézett körül és alig hallhatóan mormogta, miközben kabátujjával letörölte könnyeit:
- Szeretnék, oh be szeretnék... de már késő!
- Mi bajod van? - kérdezte a szellem.
- Oh, semmi! Csak tünődöm. Egy szegény betlehemes kisfiú énekelt tegnap este az ajtóm előtt. Bárcsak adtam volna neki valamit. - A szellem elgondolkozottan mosolygott, majd intett:
- Na, nézzünk egy másik karácsonyt.
Szavaira, mint egy varázsigére, a „kisfiú-Scrooge” valamicskét megnőtt, a szoba sötétebb lett és még sokkal elhanyagoltabb. A padozat fája megrepedezett, az ablaküvegek megpattantak, a tetőről a vakolat nagy darabokban hullott alá és csupasz gerendák álltak ki helyén. Hogy mindez miért és hogyan ment végbe, azt Scrooge nem tudta volna megmondani, annyit azonban biztosan tudott, hogy színhely tökéletesen élethű volt. Az elárvult iskolában ismét csak önmagát látta, most már mint nagyobbacska fiút. Társai elszéledtek, ki-ki boldogan sietett haza, hogy a szentestét övéivel töltse.
Most nem olvasott, hanem nekibúsultan járt fel és alá. Az öreg Scrooge bánatosan nézett a szellemre, majd kinyílt az ajtó és egy kislány - jóval fiatalabb a fiúnál - jött be rajta. A kisfiúhoz lépett, átölelte, csókokkal halmozta el, édes-kedves bátyámnak nevezte.
- Érted jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám, - mondta a kislány. Hangja olyan volt, mint az ezüstcsengetyű. Csilingelve kacagott, kis kezével tapsolt, folytonosan ismételgetve. - Igen, hogy hazavigyelek, hogy hazavigyelek!
- Haza, kicsi Fan? - kérdezte a fiú.
- Igenis, haza - válaszolta a kislány és csakúgy sugárzott az örömtől. - Hazaviszlek és többé el sem engedlek. Apa mostanában oly jó és engedékeny. Valóságos mennyország a ház! A minap este az ágyam szélére ült, a hajamat símogatta, nekibátorodtam, és kérlelni kezdtem, hogy engedje meg, hogy hazajöhess. Mindjárt beleegyezett és most idekocsiztam, hogy haza¬vigyelek. De hogy megemberesedtél! Hiszen már egész férfi vagy. Soha többé nem szabad ide visszajönnöd. Elég volt! Végre mindnyájan örömben és boldogságban együtt fogjuk tölteni a szent karácsonyi ünnepeket.
- Te is már valóságos hölggyé cseperedtél, kicsi Fan, - mondta a fiú.
Vidám kacagás volt a válasz. A kislány megpróbálta átölelni bátyja nyakát, de oly kicsiny volt, hogy lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje. Azután gyermeki pajzánsággal cibálni, vonszolni kezdte az ajtó felé. A fiú alig vonakodva követte, hiszen olyan boldogan ment volna már.
Ekkor harsány hang hallatszott:
- Hozzátok le Scrooge úrfi poggyászát!
És az előcsarnokban megjelent az iskolamester úr személyesen. Leereszkedő gőggel nyújtotta kezét Scrooge-nak, aki zavarában egyik lábáról a másikra állt. Majd húgával együtt egy kisebb, dohos szobába tessékelte őket. Ebben a szobában olyan hideg volt, hogy a falon függő térképeken és az ablakban álló hatalmas földgömbökön dér és jégvirág csillogott. Bort és kalácsot tett eléjük, de a kelletlenül kínált kalács keletlen, és a savanyú arccal kitöltött bor savanyú volt. Egy szurtos szolgálóval a várakozó kocsisnak is küldött egy pohár bort. A szolgáló vigyorogva jött vissza azzal, hogy a kocsis azt üzeni, ha a bor a multkori hordóból való, akkor köszöni, de nem kér belőle. Ezalatt Scrooge úrfi poggyászát a saroglyára kötötték. A gyermekek vídáman paroláztak a mesterrel, majd felpattantak a kocsira, és gyors iramban hajtottak el a kanyargós úton. A kerék mélyen belevágódott a vékony hórétegbe, üde zöld fűcsík tűnt elő nyomában a fehér mezőn.
- Gyenge kis teremtés volt, minden szellő elfújhatta volna. De nagyon jószívű - mondta a szellem.
- Aranyos, jószívű teremtés volt. Mindenki szerette.
- Később, asszonykorában sokat betegeskedett és fiatalon halt meg. Azt hiszem, gyermekei is voltak - mondta elgondolkozva a szellem.
- Csak egy fia volt - mondta Scrooge.
- Persze, az unokaöcséd!
- Igen, az unokaöcsém, - mondta Scrooge látható zavarral.
Alig léptek ki az iskola kapuján, megváltozott a kép. Nagyváros forgalmas utcáján voltak, ide-oda siető emberek között, a kocsiúton lassan haladó járművek, tolongás, kiáltozás, jellegzetes városi lárma kellős közepében. Egy futó pillantás az üzletek kirakatára s nyilvánvalóvá vált, hogy itt is karácsonyeste van; ünnepélyes fény, kivilágított boltok és ablakok mindenfelé. A szellem fényes bolt előtt állott meg és megkérdezte Scrooge-ot, ismeri-e ezt az üzletet.
- Hát hogyne ismerném - mondta, - hiszen itt inaskodtam.
Bementek a boltba. Magas emelvényen francia-parókás öreg úr ült íróasztalánál. Az emelvény olyan magas volt, hogy ha az öreg történetesen tíz centiméterrel nagyobbra nőtt volna, fejét minden mozdulatra a mennyezetbe kellett volna vernie.
- Istenem, Fezziwig apó, testestől-lelkestől, - kiáltotta Scrooge izgatottan.
Fezziwig apó az órára pillantott. Pont hét óra volt. Elégedetten dörzsölte kezét, helyrerán¬ci¬gálta félrecsúszott mellényét. Tetőtől-talpig derű, jókedv, jóindulat sugárzott róla. Most meg¬szólalt kedélyes, meleg, barátságos hangon:
- Hé, Ebenezár, Dick! Gyertek csak ide! - Scrooge egykori énje karcsú fiatalember volt, s fürgén futott főnöke felé. Gyakornoktársa, Dick mindenütt nyomában.
- Nini, Dick, - mondta Scrooge a szellemnek, - Istenemre, legjobb barátom, Dick. Szegény, jó Dick!
- Nos, fiúk, - mondta Fezziwig - záróra, záróra, mire vártok? Karácsonyeste van, fiacskáim. Oly egy-kettőre becsukjuk a boltot, hogy azt se mondjuk, bik-mak.
Több se kellett a két fiatalembernek. Egy-kettő már kint voltak az utcán - három-négy - már helyükön voltak a keresztzárak - öt-hat - szaporán fordultak a zárban a kulcsok - hét-nyolc - már ismét ott álltak a főnök előtt büszkén, hogy az még tízig sem számolhatott és már minden a helyén volt.
- Megy ez, mint a karikacsapás! - kiáltotta Fezziwig apó és fürgén lefutott a magas emel¬vényről. - Na, most gyorsan félre az útból mindent! Hely kell nekünk, Dick, gyorsan, gyorsan, Ebenezár!
Félre mindent! Oh, mit nem rakott volna félre a két fiú gazdája szavára! Perc alatt minden mozdítható a falnál volt. A padló tisztára seperve, fellocsolva, a lámpák megtisztítva, a tűz megpiszkálva. Meleg, fényes bálteremmé varázsolták a boltot. Már jött befelé a zenész is - egy szál muzsikus, hegedűjét cincogtatva.
Jött Fezziwigné asszonyság is csupa-mosoly ábrázattal. Jött a három Fezziwig kisasszony is, üdén és kívánatosan, nyomukban a hat gavallérral, akiknek szívét rabul ejtették. Jöttek az összes alkalmazottak, fiúk és lányok, vídám csapatban. Jött a szobalány is unokabarátjával, a pékkel. Jött a szakácsné földijével, a tejessel. Jött a kifutó a szemközti boltból, akiről úgy hírlett, hogy gazdája nem győz eleget enni adni neki. Jött a szomszédasszony szobalánya, akinek úrnője vörösre ráncigálta a fülét. Jöttek valamennyien, az egész utca, egyik a másik után, ki félénken, ki lopakodva, ki vonakodva, ki tolakodva. Végül is így vagy úgy, ott voltak mindnyájan. Húsz pár menten táncra perdült. A táncolók körbe keringőztek a termen, folyto¬nosan cserélve a vezető-párokat, mindaddig, amíg csupa vezető-pár volt már és egy pár sem akadt, akit vezessen. Mikor a zűrzavar és zenebona tetőfokára hágott, az öreg Fezziwig tapssal adott jelt a szünetre, de a párok vígan kurjongattak: hogy volt! A zenész bedugta átforrósodott fejét egy vödör vörösborba, amit külön ebből a célból készítettek oda. Biztosan kortyolt is közben belőle egyet-kettőt. Tény az, hogy mikor csapzottan, csurom-borosan ismét felmerült, olyan tüzesen kezdett játszani, mintha az imént még elpilledt zenészt lepedőben vitték volna haza és most vadonatúj, pihent ember állna a helyén.

Aztán ismét tánc rogyásig, zálogosdi, hölgyválasz, majd megint tánc, majd sütemény, szere¬csen-fánk, hidegsült, főtt sonka vegyes salátával és sör annyi, amennyi csak belefért a sok szomjas torokba. Az est fénypontja a frissítők felszolgálása után következett, amikor a zenész (Istenemre, ez a fickó érti a mesterségét! Jobban, mint én az enyémet, vagy ti a tiéteket!) rázendített a „Sir Roger de Coverley”-re. Most az öreg Fezziwig állt az élre Fezziwigné asszonysággal; nem lebecsülendő teljesítmény huszonhárom vagy huszonnégy pár táncossal „Sir Roger”-t vezetni. És micsoda elszánt emberekkel, akik táncolni akartak valamennyien és hallani sem akartak arról, hogy hazamenjenek.
De Fezziwig apó győzte és ha kétszer vagy négyszer annyian lettek volna, akkor is állta volna a sarat. És Fezziwigné sem maradt mögötte - egy lépéssel sem. Valódi párja volt mindenféle¬képpen. Ha valaki tud ennél nagyobb elismerést, mondja csak ki, hogy azzal adózzak ennek a kitűnő házaspárnak. Fezziwig apó úgy ropta, olyan tűzzel és fürgeséggel, hogy lábikrái, mint felvillanó fények, szinte világítottak a táncosok lábszárainak tömegében, mint a lombok közt bujkáló holdsugár. Váratlan fordulatokkal, ezer ötlettel vezette a táncot: előre, hátra, kétsze¬res, négyszeres, dugóhúzó, hölgydobás, tengeri kígyó, rétestészta és még sok-sok más figura után végre mindenki ismét a helyén állott. Ám a fáradhatatlan Fezziwig apó még kivágott egy bokázót olyan frissen és ügyesen, hogy csak úgy porzott a talpa alatt!
Még javában állt a bál, amikor az óra tizenegyet ütött és véget vetett a mulatságnak. Fezziwig és Fezziwigné az ajtóban állva, mindenkitől meleg kézszorítással búcsúzott, nem mulasztván el elmondani legjobb karácsonyi kívánságaikat külön-külön mindenkinek. Mikor az utolsó pár is elköszönt és a távozók vídám hangja is lassacskán elhalt az estében, a házaspár megcsókolta egymást és a boldogan elütött karácsonyeste hangulatával tért háznépével nyugovóra.
Scrooge az egész jelenetet mintegy kábulatban nézte végig. Ámuló eszmélete egykori való¬jánál időzött. Mindent felismert, mindenre visszaemlékezett, mindent boldogan élt át újból, és egész lényén valami kimondhatatlan izgalom lett úrrá. Csak mikor ifjúkori alakja és egykori barátja, Dick, végképp eltűnt szeme elől, ötlött eszébe ismét a szellem, aki ezt a világot felidézte számára. A szellem merően nézett reá és a fény rendkívül élesen világított fején.
- Íme, - szólalt meg a szellem - mily semmiséggel lehet boldoggá tenni ezt a balga népséget.
- Semmiséggel - dünnyögte Scrooge.
- Figyelj csak és hallgasd meg a két kisinast, hogy zengik Fezziwig apó dícséretét. - Scrooge meghallgatta, azután a szellem felé fordult, aki így folytatta:
- Nos, talán nincs igazam? Fezziwig apó csupán néhány fontot költött el pénzéből, amit úgysem vihet magával a sírba. Talán három vagy négy fontot. Vajon ezért jár neki ennyi hála és elismerés?
- Nem erről van szó, - mondta Scrooge izgatottan és észre sem vette, hogy nem úgy beszél, mint a mostani, hanem mint az egykori Scrooge. - Majd elmondom neked, szellem, hogy mi itt a lényeges! A mód a lényeges, amivel a főnök könnyűvé vagy nehézzé teheti szolgálatun¬kat, teherré vagy örömmé változtathatja munkánkat. Egy szó, egy tekintet, egy mosoly, - oly semmiségek, hogy szinte fel sem mérhetők, számba sem vehetők. És mégis mennyire fontos mindez, a kellő pillanatban többet ér, mintha egész vagyonát osztaná ki közöttünk!
Scrooge hirtelen elhallgatott, magán érezve a kísértet kutató tekintetét.
- Van valami kívánságod? - kérdezte a szellem.
- Oh semmi különös, - mondta Scrooge.
- De úgy látom, mégis csak furdal valami, - erősködött a szellem.
- Nos, hát, ha mindenképpen tudni akarod, nagyon szívesen váltanék egy-két szót a segédem¬mel. De most rögtön. Ez minden, amit szeretnék.
Mialatt ezt mondta, még látta az ifjú Scrooge-ot, amint eloltja az üzletben a lámpákat, azután ismét kint álltak a szellemmel kettesben a hideg, sötét éjszakában.
- Időm lejár, - mondta a szellem. - Nos gyorsan! - Ez a parancs nem Scrooge-nak, hanem vala¬mely láthatatlan hatalomnak szólt, aki abban a szempillanatban végrehajtotta azt. A kép nyom¬ban megváltozott. Scrooge ismét önmagát látta. Most idősebb már, erős, javakorabeli férfi. Elszántság és gonoszság - későbbi éveiben oly jellemző tulajdonságai -, még nem látszik az arcán, de a pénzvágy és a gond már egy-két vonásban világosan kiütközik. Nyugtalan, csapongó, mohó tekintet ül ezen az arcon. A rosszindulat most bocsátja gyökerét a talajba; még nem erősödött meg a fatörzs, de már látható, hova veti majd árnyékát.
Scrooge most nincs egyedül, szép, fiatal gyászruhás leány ül mellette. A leány szemében könny csillog. Fátyolos, könnyes hangon szólal meg:
- Nem sokat jelentek én már számodra. Új bálványt találtál magadnak. Én lemaradtam. És ha új bálványod is eldédelget annyira, mint én tettem volna, valóban kár bánkódnom emiatt.
- Mi az az új bálvány?
- Az aranyborjú.
- Istenem, ez a világ sora. Nincs rettentőbb valami a szegénységnél. És nincs ember, aki ne igyekeznék minden eszközzel jólétet teremteni.
- Túlságosan félsz az élettől - mondta a leány halkan - és csak abban reménykedsz, hogy a pénzed fog megóvni minden bajtól. Egykor nemesebb céljaidat, törekvéseidet egymás után adtad fel, hogy végül is a legátkosabb szenvedély: a nyerészkedés, teljesen úrrá váljék rajtad. Régóta figyellek már, most mindent világosan látok.
- Mit látsz világosan? Legfeljebb azt láthatod, hogy okosabb lettem az élet dolgaiban, de érzéseimen ez mitsem változtatott!
A leány csak szomorúan intett nemet fejével.
- Vagy látsz talán valami változást?
- Tudod jól, hogy barátságunk nem tegnapi keletű. Még akkor kötöttük, amikor mindketten szegények és elégedettek voltunk és csak abban reménykedhettünk, hogy közös munkával és szorgalommal, idővel, valamelyest javíthatunk helyzetünkön. De te azóta teljesen megváltoz¬tál. Más ember lett belőled!
- Csak ember lett belőlem!
- Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töpreng¬tem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabad¬ságodat.
- Akartam én valaha szabadulni?
- Sohasem mondtad.
- Nos hát?
- Nem mondtad, de megváltozott szellemed, az enyémtől eltérő életformád és olyan célok, amiket nem tudok veled megosztani, világosan elárulták szándékodat. És minden egyében is, ami valaha értékessé tette számodra szerelmemet, észre kellett vennem a változást. Mondd meg őszintén, ha nem találkoztunk volna egykor, észrevennél-e most és ha igen, törekednél-e megnyerni? Ugye, nem? - mondta a leány szelíden, de határozottan.
A férfi mérlegelni látszott a súlyos szavakat, de végül csak annyit mondott:
- Szóval, te azt hiszed, hogy nem?
- Oh, milyen szívesen vélekednék másként. Isten látja lelkem, nem tehetem. Ráeszméltem az igazságra és most már ki kell tartanom mellette megingathatatlanul. Ha szabad volnál ma, holnap, vagy holnapután, elképzelhetem-e rólad, hogy egy szegény leányt választanál? Te, aki csak a pénzben, a nyereségben bízol és hiszel. Vagy, ha egy gyenge pillanatban mégis hűtlenné válnál életelvedhez és megtennéd, vajon nem bánnád-e meg könnyelmű lépésedet százszor és ezerszer? Tudom, hogy keservesen megbánnád és ezért most elbúcsúzom tőled. Most, amikor szívem még csordultig van szerelemmel aziránt az ember iránt, aki egykor voltál. -
A férfi szólni akart, de a lány már elfordult tőle és elmenőben még csak annyit mondott:
- Tudom, hogy ez fáj neked. Kell is, hogy fájjon! De hidd el, nagyon-nagyon rövid idő múlva el fogod feledni mindezt, mint haszontalan álmot és örülni fogsz, hogy idejekorán felébredtél. Őszinte szívből kívánom, légy boldog a magad módján!
Ezzel lassú léptékkel elment, anélkül, hogy hátranézett volna.
- Szellem! - mondta Scrooge - miért gyötörsz? Elég volt! Vezess haza, nem akarok többet látni!
- Hátra van még egy kép a múltból! - szólt a kísértet tompán.
- Nem! Nem akarom látni! Ne mutass semmit! - könyörgött Scrooge.
De a kérlelhetetlen kísértet átölelte és kényszerítette, hogy végignézze a következő képet is.
Kényelmes, tágas szobát látott. A kandalló előtt szép fiatal leány, oly ismerős vonásokkal, hogy Scrooge szíve megdobbant; ám a következő pillanatban megpillantotta őt is. Őszhajú, idős hölgy lett belőle. Karosszékben ült leányával szemközt. A szobában zsibongás, kiáltozás, lárma. Most látta csak, hogy annyi gyermek nyüzsög a két nő körül, amennyit hamarjában meg sem tud számlálni. A gyermekek semmiben sem hasonlatosak a költő által megénekelt negy¬ven gyermekhez, akik, mint tudjuk, úgy viselkedtek, mint egyetlen gyermek. Ellenkezően, itt minden egyes gyermek úgy viselkedett, mintha egymaga negyven gyermek lett volna. Az eredmény: szüntelen futkározás, fülrepesztő zsivaj. Ám a két nőt nem zavarja a zaj, sőt jóízűt nevetnek a gyermekek csínyjein. A leány elvegyül közéjük, bírkózik velük és szívesen tűri, hogy a kis zsiványok nem éppen kesztyűs kézzel bánjanak vele.
Oh, bárcsak én is köztük lettem volna! Bár, esküszöm, nem hiszem, hogy oly durva tudtam volna lenni! Semmi pénzért nem lettem volna képes selyemhaját ráncigálni, cipőcskéit a lábáról lerántani, gyenge derekát megöklözni, úgy, mint ahogy ezek a semmirekellő kis csibészek tették. Ezer kérdéssel halmoztam volna el, csakhogy szóra nyissam édes ajkát. Órákig tudtam volna csillogó szemébe nézni, de semmi olyat nem mondtam volna, ami miatt pironkodnia kellett volna. Könnyű kézzel símogattam volna hullámos drága haját, aminek egy fürtöcskéje minden kincsnél többet ér. Egyszóval, bevallom, szívesen cseréltem volna bármelyik gyerekkel, csakhogy vele lehessek. Persze, úgy, hogy azért férfiként értékelhessem jelenlétét.
Most kopogtatás hallatszik az ajtón. A gyerekek egymás hegyén-hátán bukfenceznek, maguk¬kal rántják a leányt is. Kócosan a hancúrozástól, rendetlen ruhában, de nevető arccal fogadja hazatérő atyját. Az apa az ajtóban áll, nyomában egy ember, aki csakúgy roskadozik csomag¬jai alatt. Karácsonyi ajándékok és játékok! A gyerekek a csomagokra vetik magukat. A két férfit magukkal sodorják, lábukba, karjukba csimpaszkodnak, nyakkendőjüket ráncigálják. Micsoda öröm és elragadtatás minden egyes csomag felbontása! Az egyik gyermek letépi a kóccal kitömött bohóc csörgősapkájáról a rézgombot és szájába veszi. Valószínűleg azt hiszi, hogy cukorka. Micsoda íjedelem, zűrzavar és sápítozás. A gyerek lenyelte a gombot! Micsoda megkönnyebülés, amikor mégis megkerül a gomb! Öröm, hála, boldogság, elragadtatás tölti be a szobát. Végre elfáradnak a gyerekek is. Versenyt futnak fel a falépcsőn az emeletre, ahol aludni mennek és a ház végre elcsendesedik.
Scrooge ezt a jelenetet is éber figyelemmel kísérte.
A ház ura bájos kislánya vállára teszi a kezét, gyengéden magához vonja és lassú léptekkel men¬nek a kandalló felé, ahol az úrnő már helyet foglalt kényelmes karosszékben. Ők is odatelepednek melléje. Scrooge szívét összeszorítja a fájdalom a gondolatra, hogy neki is lehetne ilyen bájos, kedves leánykája, megértő felesége, meghitt tűzhelye. Család és otthon, amely bearanyozhatná élete alkonyát.
- Bella - fordul most a férj az asszonyhoz - mit gondolsz, kit láttam ma délután?
- Sejtelmem sincs róla, kicsodát?
- Egy régi barátunkat. Nos, nem találod ki? Scrooge urat! Elmentem a boltja előtt és az ablaktábla csak félig volt behajtva. Benn gyertya égett és így jól láthattam őt. Úgy hírlik, hogy a társa halálán van. Így hát egyedül volt ott. Azt hiszem, a társán kívül senkije sincs a világon.
- Szellem, ne gyötörj tovább, - szólalt meg Scrooge elcsukló hangon. - Vigyél el innen!
- Megmondottam, hogy régen elmúlt idők letűnt árnyait fogod látni csupán. Legyen bátorságod szembenézni velök.
- Nem! Elég volt. Nem bírom tovább!
Íjedten látta, hogy a kísértet arca csodálatos módon valamennyi árnyalak arcához hasonlít. Megrémült, de azért tovább alkudozott.
- Hagyj békén! Vigyél haza. Ne kínozz tovább!
Miközben ezt mondta, most már az is feltűnt Scrooge-nak, hogy a kísértet fején a fény rendkívüli erővel világít. Ösztönszerűen érezte, hogy a látottak és a fény erőssége között titokzatos összefüggésnek kell lennie. Ha a fény kialudna, ez talán véget vethetne további kínjainak. A lámpaernyő formájú süveg ott volt a kísértet kezében. Hirtelen mozdulattal megragadta a süveget és szempillantás alatt a kísértet fejébe nyomta. A kísértet menten összeroskadt és tetőtől-talpig eltűnt a süveg alatt. Scrooge teljes erővel, kétségbeesetten szorította a süveget a föld felé. Az alsó szélén még mindig éles fény tört elő és nappali világosságot árasztott.
Scrooge érezte, hogy ereje fogytán fogy és az ájuláshoz közel még csak annyit látott, hogy ismét hálószobájában van. Homályosan látta ágyának körvonalait is. Egy utolsót szorított még a süvegen, azután végképpen kimerülten ágyához tántorgott és mély álomba merült.