Sás Károly: Most a lekvárfőzésről mesélek.

Nem, dehogy főzték meg a lekvárt! Szilvából főzték a lekvárt ilyenkor, kora ősszel az udvaron.

A munkához kellett egy üstház, benne vagy rajta az üst. Kellett még egy fából készült L alakú keverőkanál.
Kellett még jó száraz tűzifa és mindenekelőtt sok-sok lekvárnak való szilva.
Hogy honnan volt az a rengeteg szilva? Az egyik fajta a kertünkben termett.
Ahol én születtem úgy nevezték, hogy Boldogasszony szilva vagy Bódi szilva.
A másik fajta azonban jó messziről került a Jászságba. Lovaskocsikkal hozták a Mátra-aljából.
Sok mázsa szilva volt a kocsikon. A szállítók járták az utcákat és kiabálták: "szilvát vegyenek!
Vették is mert kiváló lekvárt lehetett belőle főzni. Amelyik szilva még nem volt túlérve azt "befőzték".
Ez megint furcsa szó ugye? Befőttet sokféle gyümölcsből készítettek.
Jól megfigyeltem gyerekkoromban, hogy csinálták: nagy fazékban főzték a gyümölcsöt, de csak addig, hogy még egyben maradjon.
Aztán úgy forrón befőttesüvegekbe meregették nagy szedőkanállal. Lezárták celofán papírral és gumigyűrűvel.
Hogy miért nem fémből készült tetőt csavartak rá, olyat, amit ti is ismertek? Azért, mert akkor még nem volt olyan.
A megtöltött és lezárt üvegeket gondosan betakarták, hogy lassan hűljön ki.
Aztán bevitték a kamrába és polcokra tették. Öröm volt nézni és arra gondolni milyen jó lesz enni belőle a fagyos téli napokon.
No de térjünk vissza a szilvalekvár főzéshez! Ebben a munkában mi nagyobb gyerekek is részt vettünk.
Válogattuk, megmostuk a gyümölcsöket, kétfelé vágtuk a szilvákat és kivettük a magját. Az üvegek tisztítását üvegmosó kefével is ránk bízták.
A lekvárfőzést, vagyis az üstben fortyogó szilva kavargatását mindig felnőttek végezték.
Ugyancsak ők ügyeltek arra is nehogy túl erős tűz legyen az üstházban.
Több óráig főzték. Addig amíg "a kanál megállt benne" - így mondták. Vagyis amíg elpárolgott annyi nedvesség amennyi kellett.
Amikor kész volt ugyanúgy üvegekbe töltötték, befedték, betakarták és hagyták lassan kihűlni.
Nagymamámék cserépedénybe öntötték a forró lekvárt, nem üvegbe. Az volt a neve, hogy lekváros csupor.
A lekvárfőzési napon nekünk gyerekeknek is a közelben kellett lenni. Ami azt jelentette, hogy nem mehettünk például a nagy tóhoz játszani.
Lehetett viszont otthon, az összegyűjtött vadgesztenyéből például nyakláncot csinálni.
Nem is tudom miért de a kicsi gyerekek nagyon örültek a gesztenye nyakláncnak. Órákig le se vették.
Nyakukban a hosszabb-rövidebb gesztenye dísszel sétálgattak nagy büszkén.
Biztosan azért mert ők szedegették fel a fa alól és tömték meg vele a zsebeiket.
Láttam, hogy ti is örömmel vesztek kézbe egy szép barna, csillogó gesztenyét.
No de hogy is csináltuk mi, nagyobb gyerekek a gesztenye láncot?
Kifúrtuk a gesztenyét és egy vékony de erős madzagra felfűztük.
Dehogy elektromos fúrógéppel! Egy furdanccsal.
Óvatosan kellett vele dolgozni nehogy a kezünkbe is belefúrjunk.
A földre tettük a gesztenyét, a két lábunkkal összeszorítottuk - cipőben persze - és már lehetett is átfúrni.
Nálunk, nagyapám fészerében volt egy úgynevezett "kovács satu". Egy vastag akácrönkre rögzítették.
Abba fogtam be a magot és könnyen, biztonságosan átfúrtam. Volt úgy, hogy ötvenet is.
Milyen szép hosszú nyaklánc lett belőle!

Most aludjatok jól! Álmotokban egyetek egy szelet szilvalekváros kenyeret azzal a lekvárral, amit dédnagyanyátok főzött.

Holnap elmegyünk gesztenyét szedni és csinálunk nyakláncot.

0
Megosztás

Tetszik, amit látsz?

Nyomd meg az alábbi gombot, hogy kövess minket, nem fogod megbánni...