Sebők Zsigmond - A gyöngyhuszár

Szép élet a katona-élet, kivált mikor háborúba hív a trombita. Oda, háborúba szeretett volna menni a csizmadia uram Pista nevezetű fiacskája. Amint egyszer künn a gyepen libát őrzött, azt gondolta: Miért ne védelmezhetném én is a hazát? Mi kell ahhoz? Egy cafrangos csákó, egy puska, egy kard, meg egy hadsereg, s úgy kiporolom az ellenség hátát, hogy csak úgy csuklik bele!

És ha csak ez kell, - gondolta tovább Pista, - ezen könnyen segítünk!
Csákót csinált piros papirosból, tetejébe tűzött egy cafrangot arany papirosból, azután faragott magának bodzafából puskát, meg kardot, és a csákót föltette a fejére, a puskát a vállára, a kardot az oldalára kötötte és olyan katona lett belőle, mint a pinty. Hadseregnek megtette a libákat.
A libák, mikor ezt megtudták, nagyon megörültek és egyhangúlag azt gágogták, hogy „éljen a vezér!” Azután kijelentették, hogy elmennek Pista vezérrel a háborúba és szorgalmasan fognak gágogni a hazáért, még ha mindnyájan ott vesznének is, és az ellenség asztalára kerül¬nének libapecsenyének.
Ezzel a libák sorba álltak és várták vezérük parancsát.
Pista vitéz elébük állt és elkiáltotta magát:
- Vigyázz! Előre! Egy, kettő, széna, szalma, széna, szalma.
Ezzel mentek a háborúba. Azaz, nem, még nem mentek a háborúba, előbb csak haza, mert Pista vezérnek uzsonnára meg kellett még ennie egy almát. A libák katonásan lépkedtek Pista után, a kinek a csákóján úgy pompázott az arany cafrang, mint valami igazi generálisnak.
Mikor hazaérkeztek, a Bodri kutya nagy szemet meresztett a furcsa hadsereg láttára.
- Hova mennek kentek? - kérdezte tőlük csodálkozva.
- A háborúba megyünk! - felelt Pista büszkén.
A Bodri azonban, a ki már sokat látott a világban, a fejét rázta:
- A háborúba te nem mehetsz el, Pista pajtás - mondotta a Bodri, - mert oda csak sarkantyús csizmában lehet elmenni, a libák pedig még úgy se. Oda csak a huszárokat eresztik el!
Pistának pedig nemhogy sarkantyús csizmája lett volna, de egészen mezítláb volt. Egy kicsit meg is hökkent, de aztán jutott eszébe valami.
- Tudod mit, Bodri pajtás? Majd festek a lábamra tintával csizmát és rajzolok rá krétával sarkantyút: akkor azt hiszik, hogy huszár vagyok!
A tapasztalt Bodri azonban csak rázta a fejét:
- Nem ér semmit, Pista pajtás, mert az ellenség csak az olyan huszártól ijed meg, a kinek szépen cseng a sarkantyúja. A tied pedig sehogy sem cseng.
Ezt belátta Pista is és mikor az apja egyszer egy pár cipőt küldött vele a falubeli grófi kas-télyba, a kis gróftól kölcsön kérte a huszár-ruháját, a csákóját, a kis sarkantyús csizmáját, meg a fényes bádogkardját. A kis gróf szivesen kölcsön adta. Pista mindjárt föl is öltözött, úgy hogy már mint kész huszár ért haza.
Gyönyörű huszár volt. Lilaszínü dolmányán sárga gomb ragyogott; uccu, pengett a sarkan-tyúja, nem volt semmi gondja, semmi búja. Nagy feltünést is keltett az udvarban, mikor belépett. A baromfiak és egyéb házi állatok összefutottak.
A kakas, a tarajos, felszökött a kerítésre és onnan kiáltotta mindenfelé: „Kukurikú, nézzétek meg a Pistát, ez ám a huszár a talpán!” A pulyka, a kényes elismerőleg szétterítette cifra farkát, meghajtotta a fejét és úgy bókolt: „Alázatos szolgája, Pista úrfi, már most mi ketten vagyunk a legszebbek a világon!” A tyúk, a búbos, a csibéit hivogatta: „Jertek, jertek, kis csibéim, nézzétek meg jól ezt a gyöngyhuszárt, mert ilyent többet nem láttok soha!” A nagy lármára a borjú is kidugta a fejét az istállóból és úgy elbámult a csinos huszáron, hogy tátva maradt az Istenadtának a szája.
Pista katonásan szalutált az őt köszöntő állatoknak. A Bodri is ott settenkedett a többi közt.
- No, Bodri pajtás, - szólt Pista a kutyához, - most már igazi huszár vagyok, úgy-e?
Bodri azonban még most sem volt egészen megelégedve vele. Gúnyosan pislogott szemeivel.
- No hiszen, szép huszár vagy, Pista pajtás, mondhatom! - szólt Bodri. - Hát ilyenek az igazi huszárok?
Pista összecsapta a bokáját haragosan és megcsörditette a kardját még haragosabban:
- Micsoda? Hogy én nem vagyok igazi huszár? Hát nincs elég szép csákóm?
- De az van. El is sápad az ellenség, ha meglátja a forgóját!
- Azért mondom! Vagy talán nem cseng szépen a sarkantyúm?
- De inkább gyönyörűen. Tudom, hogy megszeppen a muszka, ha meghallja a csengését!
- Vagy talán nem csillog-villog a kardom?
- Hunyadi Jánosné se villogott szebben, Pista pajtás! Tudom, hogy úgy fogod vele vágni az ellenséget, mint a mákot. De azért még sem vagy egész huszár!
- Miért!
- Mert a huszár csak félig huszár, ha nincs lova.
Pista belátta, hogy a Bodrinak igaza van. Azért hát elment a kis grófhoz és kért tőle kölcsön lovat is. A kis gróf adott alája egy tüzes hintalovat, melynek arany csillag volt a homlokán és piros nyereg a hátán. Ez aztán már a Bodrinak is annyira megnyerte a tetszését, hogy mikor Pista felült rája, jól megugatta.
- Már most csak igazi huszár vagyok, úgy-e? - kérdezte Pista a kardját kirántva és meg¬forgatva a levegőben.
- Már most egészen olyan vagy, Pista pajtás, mint a magyar huszár, - mondotta Bodri.
Ez a vélemény nagyon hízelgett Pista huszárnak és hálából megtette Bodrit is katonának. Ki-rántotta fényes kardját és ezt kiáltotta:
- Hapták, Bodri, megyünk a csatába!
Bodri lelkesülten ugatott egy jó sort és haptákba állt.
- Előre, Bodri, előre, lovacskám!
A Bodri ment is, de Pista hasztalan sarkantyúzta a paripát, az csak lebillent, fölbillent, de nem mozdúlt helyéből. Pista Bodri után kiáltott:
- Jer vissza, hű katonám s nézd meg, mért nem akar ez a ló indulni?
Bodri visszament és körülszaglászta a lovat. Egyszerre nagyot vakkantott:
- Tudom már, mi a hiba!
- No mi az? - kérdezte türelmetlenül Pista, a ki már égett a harci vágytól.
- Az a baj, hogy a huszárló lábán patkónak kell lenni, ezen pedig csak ringó van.
Pista leugrott és megnézte a lovat. Csakugyan nem volt egy lábán se patkó, már pedig tudni-való, hogy a nélkül nem nyargalhat a ló. Pista nagyon elszomorodott és felsóhajtott:
- Hej, szolgám, hű Bodrim, már úgy látom, hogy a muszka fog győzni, mert mi sohasem jutunk el a csatába. Hej, csak itt teremne egy igazi huszárló!
Hát egyszerre valahonnan lónyerités hallatszott. Hivogató szelíd nyerítés, mely úgy csengett, mint az ezüst és mely oly váratlan volt, mintha Tündérországból jönne. Pista meg Bodri hátra-tekintettek: hát egy szép paripa állt a kerítés mellett. Oh, be gyönyörű állat volt, olyan fekete, mint az éj, olyan hajlékony, mint a hullám, olyan könnyü, mint a szellő. Ennek nem arany csillag volt a homlokán, mint a hintalónak, hanem ezüst holdsarló. Mintha egyenesen az égről vették volna le s akasztották volna a paripa homlokára.
- Ez az igazi huszárló! - vakkantotta örvendezve a Bodri. - Ilyet láttam én Budán, mikor a hires kutyavásáron voltam!
- Vajjon kié lehet? - kérdezte Pista.
Bodri ezt a kérdést fölöslegesnek tartotta.
- Kié? Hát ki másé, mint a tied, kis pajtásom? Érted jött, hogy elvigyen a csatába, a hol már nagy szükség lehet az olyan vitézre, mint a milyen te vagy.
- De ki küldötte értem?
- Bizonyosan a király!
Pista tehát nem váratta sokáig a királyt, és föl akart pattanni a paripára. Ámde az nagyon magas volt neki s kénytelen volt egy fabakot állítani melléje, hogy arról ugorjék rá. Föl is állt a bakra, melyet, hogy föl ne dőljön, a Bodri támogatott. A paripa szelíden meghajtotta holdas fejét, mintha azt mondaná:
- Ülj föl, gyöngyhuszárom, ülj föl!
Hipp, hopp! Egy ugrás és a kis huszár úgy a paripa hátán termett, mint a labda.
Alig ült Pista a lovon, messziről trombitaszó hallatszott. Ezt zengte a trombita:
- Csatába, csatába mindenki, a kinek magyar szív dobog a kebelében és egy jó kard van az oldalán!
A paripa fölkapta a fejét és hosszan visszanyerített a trombitásnak:
- Ne féljetek, magyar vitézek, viszem mindjárt a gyöngyhuszárt s az úgy eldöngeti az ellen-séget, hogy csak úgy porzik bele a háta!
Pista megsarkantyúzta a lovat:
- Előre, lovacskám, a csatába, mert nekem magyar szív dobog a keblemben és van az oldalo-mon is egy jó bádog kard!
Hipp, hopp! Nyargal ám a paripa árkon, bokron keresztül. Oly sebesen, mint a szélvész, mint a villám. A gyöngyhuszárnak jól bele kellett kapaszkodnia a paripa sörényébe, hogy le ne essék róla. A csákója, a szép forgós csákója igy is lemaradt a fejéről.
Bodri is futott utánuk, a hogy csak tudott. Még a nyelve is lógott. Egyre azt kiabálta:
- Hé, ne rohanjanak úgy kendtek, mert elmaradok. Nekem csak négy lábam van, maguknak pedig hat!
Ebben igaza volt Bodrinak, mert a lónak volt négy lába, Pistának pedig kettő, az összesen hat, - ámde ha száz lába lenne a huszárnak, meg a huszárlónak, akkor se nyargalhat elég gyorsan, ha veszedelemben van a haza!
Hát egyszerre, a távolból huszárok tüntek föl. Lobogó mentés, forgós csákójú magyar hu-szárok, a kik szintén úgy mentek, mint a szélvész, mint a villám. Ők is a csatába igyekeztek. Még a por se ért a nyomukba, csak az igazi huszárló!
Mert a Pista paripája utólérte ám őket és melléjük sorakozott. Pista illedelmesen szalutált és egy hegyes bajszú huszárőrmester mindjárt rászólt tréfásan:
- Szervusz kis öcsém, nem te vagy az a híres Babszem Jankó?
Pista katonásan felelt:
- Nem bizony! Én Pista vagyok, a gyöngyhuszár!
- Hát aztán, mi szél hozott erre gyöngyhuszárom?
- Az a hír hozott ide, hogy veszedelemben a haza.
- Ejnye, kis öcsém, talán csak nem a csatába jösz?
- Oda bizony és nemcsak én, hanem a Bodri is!
- Hát aztán nem félsz az ellenségtől?
- Nem én, de még a Bodri se!
Bodri, a ki eközben már a huszárokhoz ért, közbecsaholt, hogy bizony ő se ijed meg az árnyé-kától.
De az őrmester bácsi egyre ijesztgette Pistát:
- Tudod-e, hogy a muszkának akkora pikája van, mint egy petrence-rúd és akkora szakálla, mint a Mikulásnak?
- Nem félek én senkitől a világon. Van én nekem fényes bádog kardom, nyalka paripám, forgós csákóm, aranyos dolmányom, ha sétálok, szépen cseng a sarkantyúm is, - hát mért is féljek?
Az őrmester megsodorta a bajszát. Tetszett neki a bátor kis huszár:
- Az már más, - mondotta. - Ha szépen cseng a sarkantyúd is, mikor sétálsz, akkor eljöhetsz a csatába!
Alig mondta ezt ki a hegyes bajszú őrmester, felhangzott a csatát jelző trombitaszó és a dörgő „Rajta magyar!” kiáltás. Száz kard röppent ki a hüvelyből.
Szörnyű nagy csata keletkezett. A huszárság úgy aprította az ellenséget, mint a répát, kivált a hegyes bajszú őrmester vitézkedett. De Pista se bújt a kemence mögé, hanem igen derekasan viselte magát. Nem is mert vele senki figurázni. A mint meglátták a muszkák, mindjárt azt mondták:
- Jó lesz innen elhordani az irhánkat, mert jön a gyöngyhuszár, a kinek olyan szépen cseng a sarkantyúja, mikor sétál, mint a mennyei muzsika és úgy fénylik a bádogkardja, hogy a nap-sugár is hanyatt esik rajta!
Ezzel kereket oldott előle az ellenség. Ha jobbra nyargalt a gyöngyhuszár, szekérútat vágott; ha balra nyargalt, országútat vágott. Eleget is boszankodott, hogy úgy fut az ellenség. De azért, a kit utólért, azt úgy elpáholta fényes bádog kardjával, hogy akárhány muszka így sóhaj-tott föl:
- No még így ki nem porolták a hátamat azóta, a mióta az iskolában nem tudtam a leckét!
Bodri pedig egy muszkának úgy a lábába harapott, hogy attól koldul most is. Hja, a háború nem tréfa dolog!
A huszárok győztek, az ellenség úgy futott, mint egy csapat nyúl és úgy eltünt, mintha köd nyelte volna el. A haza meg volt mentve.
Mindenki dicsérte a Pista vitézségét. A hegyes bajszú őrmester is megveregette a vállát és azt mondta:
- Látom, kis öcsém, hogy igazán gyöngyhuszár vagy, mert szépen forgattad a fényes bádog-kardodat!
A huszárok a győzelem örömére nagy lakomát csaptak. Szólt a hegedű, cincogott a cimbalom, - hát a sok sarkantyú milyen szépen pengett a huszárok csizmáján, a mint az andalgó lassút, meg a tüzes csárdást lejtették! Fölhangzott a kevély huszár-dal is:
„Huszár vagyok, kedves pajtás,
Az is maradok,
Lilaszínű dolmányomon
Sárga gomb ragyog.
Uccu, peng a sarkantyúm,
Semmi gondom, semmi búm,
Csak úgy vigadok!”
Azután egyszerre belekaptak a táncolók nagy tréfásan ebbe a dalba:
„Huszár vagyok, nem bakancsos,
Nem kell nekem cipő, rongyos...”
Pista is táncolt, hogy ne táncolt volna, magával a markotányosnéval járta, de úgy, mint a forgószél. Egyszer-kétszer azt is kiáltotta, hogy „ihaja, tyuhaja!” Olyan hetykén járta, hogy a hegyes bajszú őrmester megint megveregette a vállát:
- No már látom, kis öcsém, hogy nemcsak gyöngyhuszár vagy, hanem megérdemled azt a nevet is, a mi a huszár legszebb cime, azt, hogy: Isten katonája. Olyan szépen pengeted a sarkantyúdat!
Reggelig tartott a tánc. Reggel Pista elbúcsúzott a huszároktól, mert már neki nincs több dolga náluk. A huszárok paroláztak a kis pajtással, azután lóra kaptak és nemsokára messze hang¬zott méla nótájuk, messze sárgállott fölvert poruk, messziről jött vissza a kürt egy-egy hango¬sabb szózata.
Pista föl is akart ülni lovára, hogy haza nyargaljon, de a mint körültekintett, hát a lónak se híre, se hamva. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, még a Bodri se tudta, hova lett. Bizonyosan vissza ment Tündérországba, a honnan eljött.
No de se baj, éppen arra ment egy szekér. Jó magyar ember ült rajta, szivesen fölvette a kocsi¬ra a gyöngyhuszárt; még a Bodrinak is adott helyet a saroglyában. Egyenesen haza vitte őket.
Otthon bezzeg várták a kis huszárt, a kiről senki se tudta, hová lett. A libák már a réten észre-vették a hazaérkezőket és katonás sorban egész az udvarig kisérték őket, folyton ezt gágogva:
- Éljen a gyöngyhuszár!
No, az udvarban is volt nagy zenebona, mikor Pista, elbucsúzva a szives szekerestől, oda belépett. Összefutott minden baromfi és nagy álmélkodva hallgatták, a mint a Bodri elmondta, milyen vitézi tetteket műveltek ők ketten Pistával. Mindenki bókolt és tisztelgett Pista huszár előtt.
A kakas azt kukorékolta:
- Isten hozott, hős Pista! Ha kivánod, legyünk ketten az urak az én szemétdombomon!
A tyúkmama megint lelkendezve kotkodácsolta össze a kis csibéket:
- Jertek, jertek, csibéim, csipogjatok egy szépet a híres gyöngyhuszárnak. Csip, csip, csip, kot, kot, kot...
A nagyralátó pulykák is így szóltak, végignézegetve Pistát:
- Nem olyan szép és vitéz ugyan, mint mi, de elismerjük, hogy ő is ér valamit!
A tarka boci pedig, mikor az istállóból kinézett, kétszer akkorát bámúlt a kis huszáron, mint mikor először meglátta.
De bezzeg másképp gondolkozott a csizmadia-mester uram, Pista édes apja, mikor a kis huszár belépett a szobába.
Elővette a lábszíjat és homlokát szigorú redőkbe vonva, kérdezte:
- Hol csavarogtál engedelem nélkül ilyen sokáig?
Pista összecsapta a sarkantyúját és a kezét a sipkájához emelte:
- Jelentem alásan, édesapám, nem csavarogtam, hanem háborúban voltam!
- Micsoda? Te háborúban voltál?
- Igen is, édes apám, én meg a Bodri.
Ezzel elmondott töviről hegyire mindent, s a Bodri közbe-közbe vakkantgatva bizonyította, hogy: „úgy igaz,” „itt voltunk, ott voltunk,” „kiporoltuk a muszka kabátját és a lábát is meg-haraptuk.”
A mester úr erre persze letette a lábszíjat és megbocsátott Pistának, hogy engedelem nélkül ilyen sokáig elmaradt. És a gyöngyhuszár uzsonnára egy alma helyett két almát kapott.
Megérdemel ám két almát az, a ki ilyen nagy vitéz! Úgy-e, kis olvasóim?