Hugh Lofting: Doktor Dolittle és az állatok - Puddleby
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor nagyapáink is kisgyerekek voltak még, élt egy doktor.
Úgy hívták, hogy dr. med. John Dolittle. Ez a „dr. med." a neve előtt azt jelentette, hogy igazi orvos volt, és egész csomó tudományt hordott a fejében.
Ott éldegélt abban a kis városkában, melynek a neve: Puddleby-on-the-Marsh. Dolittle doktort mindenki ismerte, öreg, fiatal egyaránt. Ha másképp nem, legalább látásból. Valahányszor magas tetejű kalapjában végigsétált az utcán, mindenki azt mondta: „Itt megy a doktor! Ez ám az okos ember!" A gyerekek és a kutyák kiszaladtak a házakból, mögé csatlakoztak, és még a templom tornyán ülő varjak is károgva megbiccentették a fejüket.
A ház, amelyben a város végén éldegélt, kicsike volt, de a kertje annál nagyobb: hatalmas pázsitos térség, dús lombú fűzfákkal beárnyékolt kőpadok. Háztartását nővére, Sarah Dolittle vezette, a kertet pedig ő maga tartotta rendben.
A doktor nagyon szerette az állatokat, és kis kedvenceit ott tartotta a házban. Az aranyhalakon kívül, amelyek a kert mélyén szép, nagy medencében laktak, kamrájában néhány nyúl, zongo-rájában sok fehér egér, a fehérneműs szekrényben egy mókuska és a pincében egy kis sündisznó éldegélt. Volt egy borjas tehene is meg egy öreg lova, huszonöt esztendős, sánta jószág, azonkívül pedig tyúkjai, galambjai, két báránykája és még sok más állata. De szívéhez a legközelebb Dab-Dab kacsa állt, meg Dzsip kutya meg Göb-Göb, a kismalac meg Polinézia, a papagáj, és Tu-tu, a bagoly.
Nővére gyakran zsörtölődött a sok állat miatt. Azt állította, hogy rendetlenséget csinálnak. És egy nap, amikor egy köszvényes öreg néni jött a doktorhoz, véletlenül ráült a sündisznóra, amely a karosszékben szundikált. Az öreg néni soha többé nem jött, inkább minden szomba¬ton elment a tíz mérföldnyire fekvő Oxenthorpéba, egy másik orvoshoz.
Sarah Dolittle ekkor odament a doktorhoz, és azt mondta neki:
- Hogyan képzeled, hogy a betegek eljöjjenek hozzád, ha ezeket az állatokat mind a házadban tartod? Szép orvos az, akinek a rendelője tele van egérrel meg sündisznóval! Ez a néni már a negyedik, akit az állatok riasztottak el. Jenkins úr és a tiszteletes is kijelentették, hogy akármilyen betegek, még csak közelébe se jönnek a házunknak. Napról napra szegényebbek leszünk. Ha így folytatod, egyetlen gazdag ember sem választ orvosának.
- Csakhogy én jobban szeretem az állataimat, mint a „jobb" embereket - felelte a doktor.
- Nevetséges vagy - mondta erre a nővére, és kiment a szobából.
Így történt, hogy idővel a doktor állatai egyre szaporodtak, pácienseinek száma pedig egyre fogyott, míg végül egy sem maradt, kivéve a macskaeledelt áruló embert, aki semmiféle állattól nem irtózott. Csakhogy a macskaeledeles nem volt gazdag, és évente csak egyszer szokott beteg lenni, karácsony táján. Ilyenkor pár shillinget adott a doktornak egy üveg orvos¬ság¬ért. Pár shillingből nem lehet egy évig élni - és nem lehetett már akkor sem, azokban a rég-rég múlt napokban. Isten tudja, mi történt volna, ha a doktornak nincs némi megtakarított pénzecskéje, így hát kitartott az állatai mellett, és minden évben többet gyűjtött maga köré. Persze, az élelmezésük nagyon sokba került, és így a pénze egyre jobban fogyott.
Ekkor eladta a zongoráját, és a fehér egereket átköltöztette az íróasztal fiókjába. Csakhogy ez a pénz is gyorsan elolvadt. Erre eladta a szép barna ruháját, amit csak ünnepeken meg vasárnap szokott hordani, és napról napra szegényebb lett.
Ebben az időben, ha magas tetejű kürtőkalapjában végigsétált az utcán, az emberek így szóltak egymáshoz: „Itt megy dr. med. John Dolittle. Volt idő, amikor ő volt a legismertebb orvos az egész nyugaton. És nézz csak rá most! Egy fillérje sincs, és csupa lyuk a harisnyája."
Hanem a kutyák, macskák meg a gyerekek most is kiszaladtak a házból, és végigkísérték a városon, mint akkoriban, amikor a doktor még jó módban élt.
