Domonkos Jolán: Zivatar Jankó
Zivatar Jankó
kemény és bátor,
erős a karja,
fákat korbácsol.
Villámot dobál
a sötét égből,
nyáron sincs hiány
így apró jégből.
Dézsából önti
esőt a földre,
nagy, mély tócsákban
fut a víz össze.
Letörött gallyak
kísérik útján,
mennydörgést hallat,
kiadja búját.
Dühös a legény
most a világra,
a napsütésre,
csodaszép tájra.
Összetört szíve,
mert a lányszellő
magára hagyta
az oltár előtt.
Kikosarazta,
majd tovaröppent
- fátyollal fején -
az őszi ködbe.
