Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a digitális felhőkön is innen, egy tündöklő birodalom, ahol az alvás volt a legnagyobb kincs. Ebben a királyságban mindenki tudta, hogy a jó éjszakai pihenés aranyat ér, hiszen kipihenten a gondolatok szárnyalnak, a mosolyok őszintébbek, és a napok sokkal, de sokkal fényesebben telnek.
Az Odvas-erdő mélyén, egy göcsörtös tölgyfa gyökerei között élt Bodza, a rengeteg legmogorvább manója. Odúja sötét volt és szűk, tele limlommal, a levegőben pedig állandóan ott lógott a panasz. Bodza mindenre és mindenkire morgott, de leggyakrabban a hátát szidta, ami az összetákolt, nyikorgó ágyán való alvástól fájt.
A Comói-tó partján, egy platánfákkal övezett villában élt Maestro Antonio, a világhírű karmester. Híres volt szenvedélyes, élettel teli szimfóniáiról, ám az utóbbi időben a zene elhagyta őt. Ült a zongorája előtt, de az ujjai nem mozdultak. Képtelen volt új dallamot komponálni, mert az élet ízét, a "gustót", elvesztette.
A birodalomban, ahol az otthonok nem csupán kőből és fából épültek, hanem álmokból és emlékekből is, egy vár átadása sosem volt egyszerű feladat. A tulajdonlás mágiáját egy ősi, megbonthatatlan rituálé, az ingatlan adásvételi szertartása védte.
Volt egyszer egy ház, ami még nem volt otthon. Falai fehéren és üresen álltak, a tágas szobákban pedig a csend visszhangzott. Tulajdonosa, egy Elara nevű lány, gyakran állt a közepén, és hallgatta ezt a mély, kongó csendet. Érezte, hogy a háznak lelke van, de az még mélyen alszik, és arra vár, hogy felébresszék.
A gyerekek világa tele van új érzésekkel, ismeretlen helyzetekkel, kérdésekkel.
