Kedves gyerekek, bizonyára emlékeztek még Brumi úrra, aki a Tappancs, a kicsi nyúl futóversenye, című mesémben a mesebeli kerek erdő első futóversenyének egyik versenyzője volt:
Réges-régen történt, amit most elmesélek, amikor még igazi, komoly telek voltak, és fogcsikorgató hideggel, hatalmas hóeséssel köszöntött be ez az évszak.
Közeledett a téli iskolai szünet, és Kata minden reggel azzal ugrott ki az ágyból, hogy azonnal az ablakhoz szaladt megnézni, esett-e hó az éjjel? Mert ha igen, akkor a szünetben lehet majd szánkózni, hógolyózni, és nem utolsósorban hóembert építeni.
A település szélén, gombaként nőttek ki a földből a házak. Mégis, az egyik új utca kezdetén, zöldfüves rét maradt szabadon, beépítetlenül.
Céci nagy lendülettel csapta ki a kis ház ajtaját és rohant egyenesen az erdőbe. A füle mögött zöld ágacska virított. Hamarosan Csocsi és Bubu követte szuszogva, az ő fülük mögött is apró ágacska díszlett, kék virágokkal.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy asztalon egy doboz kockasajt. Saci néni vette az unokáinak, mert tudta, hogy a kis gézengúzok nagyon szeretik az efféle finomságot.
Az öreg, bozontos szakállú manó szuszogva pihent meg a kis ház előtti padon. Kopott, barna bőröndje rosszul záródott, és kilógott belőle egy fél papucs, néhány zacskó megbarnult növény, pár üveg.
– Nagymama! Sütsz nekem almás palacsintát? – rohant Panni a konyhában tüsténkedő nagyanyjához, amikor elunta odakint a hintázást.
Furcsa, kurta falucska, ahol megtörtént valaha ez a történet. Igaz volt? Azt nem tudom, de ha elolvasod, megtudod:
Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Élt egyszer egy ember a felségével, volt nekik három fiuk, akik nagyon csúnyák voltak. A legidősebbnek hatalmas szemei voltak, de azokon keresztül még a százszor felmosott padlón is meglátta a legkisebb morzsákat.
Élt egyszer egy öreg ember a feleségével egy rozzant kis házikóban. Annyira elszegényedtek, hogy egy nap így szólt az ember bánatában:
