Bódai-Soós Judit - Telekfalva és a tatárok
Székelyudvarhelytől délre, Telekfalva határában magasodik az Őrhegy. Ennek a hegynek beszédes a neve, mert valóban őrt állott hajdan, a tatárjárás idején. Messzire el lehetett látni az Őrhegy tetejéről; látni lehetett a Küküllő és a Homoród vidékét, így a helybeliek innen tudták figyelni a tatárok mozgását.
A hegytető is messzire ellátszott. Olykor vörös, máskor meg fehér zászlót lobogtatott a szél rajta. Ezekkel a zászlókkal jeleztek az őrségben állók a falubelieknek. A vörös lobogó azt jelentette, hogy jönnek a tatárok. A fehér pedig azt, hogy nincs tatár a közelben, maradhat a nép nyugodtan a faluban, kapálhat, szánthat bátran.
Mivel az Őrhegy tetejéről idejekorán észre lehetett venni a közelgő vészt, a vörös zászló jó korán riaszthatta az embereket. Amikor meglátták, még bőséges idejük volt a telekfalviaknak arra, hogy bebatyuzzák az értékeiket, kimenjenek a faluból az Őrhegy mögé, a Somos erdőbe. Itt, ebben az erdőben ugyanis, a sziklás hegynek az oldalába három barlangot ástak korábban, mindig ide bújtak el a tatárok elől. De a tatárokat sem volt ám könnyű kijátszani. Hamar megtanulták a menetrendet. Ha üresen találták a falut, kimentek ők is a Somos erdőbe, letáboroztak a barlangok előtt, és türelmesen várakoztak mindaddig, amíg az éhség ki nem kergette onnan a székelyeket.
Türelemjáték volt ez a javából, mert a telekfalviak bőséges ellátmányt vittek magukkal a barlangokba, és nem csupán eleséget, hanem puskát, sőt még ágyút is, aztán ezekkel ki-kilövöldöztek a barlangból az ott tanyázó tatárokra.
Sok tatár otthagyta a fogát, de minél többen haraptak a fűbe, annál nagyobbra nőtt a többiek haragja. Amíg volt utánpótlásuk, el nem mozdultak onnan. Valahogyan mégis mindig a telekfalviak bírták tovább, és az éhes tatársereg előbb-utóbb elkotródott.
Hanem egy alkalommal, amikor ismét a barlangok védelméből lövöldöztek kifelé a helyiek, valamiként sikerült meglőniük a tatárok vezérét is. Az ostromlók azonban nem vesztették el a fejüket, amikor a vezérük lefordult a lóról, csak a haragjuk nőtt akkorára, hogy elhatározták, ezúttal a végsőkig kitartanak. Szépen ott maradtak, és abban bíztak, hogy az éhség előbb csalogatja elő a telekfalviakat, minthogy elűzné a tatárokat.
Hát, csakugyan jól gondolták, mert a barlangokban felhalmozott eleség végül elfogyott, de a székelyek még ekkor sem mozdultak ki, inkább cselhez folyamodtak. Volt egy eszes vénlány közöttük, aki egy nagy töknek hatalmas szemet, orrot vágott, és retekből ijesztő fogakat rakott a tök szájába. Amikor ezzel elkészült, felhúzta egy hosszú póznára a tökfejet, a póznát pedig felöltöztette, mintha egy rút vénasszony lenne.
Az éjszaka legsötétebb órájában aztán kisompolygott ez a vénlány a barlangból, felment az Őrhegyre, a felöltöztetett tököt a tökfejjel együtt magával vitte. Odafent felállította a póznát, a tökfejbe mécsest dugott, kivilágította.
A tatárok halálra rémültek, amikor megpillantották a hegy tetején ezt a szörnyeteget. Nem sokon múlott, hogy azonnal el is meneküljenek, de a legbátrabb vitézük visszatartotta a reszkető sereget. Azt mondta, hogy ő előbb megtudakolja, hogy mit akar ez a rettenet, mert hátha nem is ő ellenük van. Kicsit közelebb ment a világító tökfejhez ez a bátor tatár és rákiáltott:
– Ki vagy? Ember vagy ördög?
A vénlány sipító-rikácsoló hangon felelt:
– Nem vagyok én sem ember, sem ördög, én a halál öreganyja vagyok. Az emberek életének fonalát nyújtom és szaggatom. A ti életetek fonalát mindjárt el is tépkedem, ha nyomban el nem takarodtok innét, mert éppen az utamban álltok.
Ennyi éppen elég is volt a tatároknak. Ész nélkül menekültek ki a Somos erdőből, és vissza se jöttek soha többé, ezzel örökre megszabadult tőlük Telekfalva.
