Mátyás király és az aratók

Egyszer volt, hol nem volt, talán még a nagy alföldi búzamezők is emlékeznek rá, amikor Mátyás király – mert ő bizony nem volt az a tétlenkedő fajta – kocsin utazott egy forró nyári napon. Úgy sütött a nap, hogy a por is izzadt, a búzaszálak meg majd’ kicsattantak a melegtől.

Ahogy döcögtek a szekéren, Mátyás nagyot sóhajtott:
– Ej, de nehéz az élet, ha ennyire tűz a nap! Aki nem hiszi, próbáljon meg itt üldögélni mellettem!

De a kocsis sem volt rest, odabökte:
– Felség, ha azt gondolja, hogy ez meleg, hát nézze meg azokat az aratókat ott, a mezőn! Aki ott dolgozik, az tudja csak igazán, mi a hőség.

Mátyás erre elmosolyodott – mert tudta ám, hogy nem mind arany, ami fénylik, és néha a kocsis nyelvében több az igazság, mint egy palotai tanácskozásban.
– No, hát hajts oda, jóember! Nézzük meg, hogyan dolgoznak azok a derék aratók!

Oda is hajtottak, nagy porfelhő kerekedett, mire Mátyás leugrott a kocsiról, s már köszönt is az aratóknak:
– Jó napot, derék emberek! Hogy megy a munka, nehéz-e az aratás?

Az aratók csak legyintettek, s az egyik – aki talán a legjobban szerette a búzát – így felelt:
– Bizony, felség, izzadunk rendesen! Van étel, van ital, de pihenni – na, azt nemigen engedik nekünk!

– Hát akkor pihenjenek most egyet, aztán majd én megmutatom, mit tudok – mondta Mátyás, s közben már fel is gyűrte az ingujját. – Nem idegen tőlem a kasza, én is dolgoztam vele, mikor még csak inas voltam a világban.

Az aratók először nevettek rajta, mert hát, ki gondolta volna, hogy a király kaszát ragad?
– Adjatok nekem egy kaszát! – szólt Mátyás, s már ki is választotta a legélesebbet.

A legjobb kaszás ment elöl, Mátyás meg utána. Hát, ahogy mondani szokás: csak úgy porzott a búza, amerre jártak! A legény, aki eddig mindig büszkén vezette a sort, most kezdett aggódni:
– Uram királyom, csak bele ne vágjon a lábamba!

De Mátyásnak nem kellett kétszer mondani – úgy hajtotta a sort, mintha maga a szél fújta volna. Egyszercsak arra járt az uraság is, s ő is rászól:
– El ne vágja a sarkát, felség!

Az aratók csak néztek, mint a moziban – mert hát ilyen kaszálást még ők sem láttak. Mire eljött az uzsonna ideje, Mátyás is leült velük, szusszant egyet, s kigombolta a felsőkabátját. Na, ekkor a nép csak kapkodta a fejét – mert most már sejtették, hogy nem akárki dolgozott velük egész délelőtt.

Mátyás csak mosolygott, s végül így szólt:
– Az aratóknak nemcsak kenyér és víz kell, hanem pihenő is! Aki jól dolgozik, meg is érdemli a nyugalmat.

Aztán a kocsis is jól belakott, s mire a nap lement, Mátyás és embere már úton voltak tovább, a mezőn pedig azóta is beszélik:
– Járhat erre még egyszer a király? Ki tudja. De azóta bizony több lett a pihenőidő!

Hát, így esett, hogy Mátyás király egy nyári napon nem csak kaszával, de igazsággal is aratott.
És most te is gondold végig: vajon, ha ott lettél volna, megismerted volna a királyt? Vagy te is csak a porból sejted, ki járt ott aznap?

Így lett a fáradtságból pihenő, a királyból példakép – és a mese végéből egy új kezdet minden arató számára.