Sebők Zsigmond - Kukorica-törés, kukorica-fosztás.

Hadd beszéljek most, olvasóim, arról, a miben nekem annyi kedvem telt gyermekkoromban: a kukorica-törésről és kukorica-fosztásról. Mindig nagy gyönyörűséggel emlékszem vissza erre, hát így mesélgetés közben, hogy is feledkezhessem meg róla?

Kukorica-törés idején nagy a mozgalom a faluban. A nép öregje, apraja mind a határban sürög, mintha valami nagy ünnep lenne odakünn. De ünnep is az, mert a magyar népnek azok a legszebb napjai, mikor az anyaföld, a mező, a szántó, a szőlőhegy átadja gyümölcsét, egész évi szorgalma, fáradsága gyümölcsét. A kukorica-törés pedig ilyen.
Mert bizony sok dolog volt a kukoricával, a míg megnőtt. Csupa nehéz munka volt a szántás, a vetés, a boronálás, a kapálás meg a töltés, hát a sok gond, aggodalom, a mely kezdődik attól fogva, mikor a kukorica kiüti gyönge fejecskéjét s híven kiséri a gazda lépteit a csőzésig, a szemzésig, az érésig!
Aggodalom, ha nem volt eső, azután meg aggodalom, ha nem volt szép idő. És az elemi csapásokon: fagyon, jégen s egyeben kivül mennyi még a kártevő!
A szarvasmarha belemegy a kukoricába s legázolja; pusztítja a hörcsök, mely a milyen apró állat, olyan nagy tolvaj; pusztítja a varjú, mely nem hiába kiáltja egyre: „kár, kár”, de sok kárt is okoz. Lecsörtet sziklás rengetegéből a vaddisznó is, s ugyancsak megdézsmálja a termést... Agyafúrt tolvaj ám a borz is. Az nem is egyedül jár, hanem egész pereputtyával. Csöndes éjjel kibúvik a borz-család föld alatt levő lakásából s észrevétlen besompolyog a kukoricásba; az öreg borz itt a hátára fekszik, míg a fiatalok a hasát megrakják kukoricacsővel s végül az öreget, mint valami kocsit, kukoricástól bevonszolják a lyukba.
Azután meg sok ám a rossz ember is, a ki zivataros éj idején jár a kukoricásba, hogy meg¬lopja. Van is baja evvel a sok ellenséggel a kukorica-csősznek. No de az kifog rajtuk. A tilosba tévedt szarvasmarha tulajdonosán megveszi a kárt, a hörcsök lyukát megkeresi s a kártévőt kiássa belőle, a varjút lelövi, a borzot kifüstöli, a tolvajt pedig akkor csípi nyakon, mikor az már azt hinné, hogy „túl van az árkon”.
De a gondnak vége szakadt immár, itt a kukoricatörés! Vigan, frissen, dalos kedvvel mennek ki a munkások a kukoricásba. A termés jól beütött. Mint az erdő, úgy zúg előttük a magas, lombos nagy kukorica-tábla, melyen sűrűn áll a szár szár mellett. Ezer meg ezer kukoricacső látszik az őszi napfényben, a mint barna selymét, mint a szakállat, lelógatja; a paszuly, mely¬nek indája a kukorica szárán csavarog, dús gyümölcsöt termett; míg a barázdák közt lomhán hever messzire kikukkantva a barnás kukorica-szárak közül a sok sárgahéjú tök.
Ezrek és ezrek jóléte függ a jó kukorica-terméstől még a nagy uradalmakban is, a melyeknek pedig csak egy gazdájuk van. A magyar munkás nem bérért dolgozik, hanem feles vagy har-mados; a mi azt jelenti, hogy a munkások, a kik a földet szántják, kapálják, a kik a kukoricát törik, fosztják, a munkájukért a termés felét vagy harmadát kapják; míg a másik felét, vagy a két harmadát a gazda, a kié a birtok s a ki a vetőmagot adja. Ezért a legszegényebb munkás¬nak is annyi a gondja, mint a gazdának, őt épp úgy sújtja jégeső, szárazság, mint a birtok urát, de az öröme is annyi Isten áldásán, mint a birtokosnak. Úr és szegény, dúsgazdag gróf és kérges tenyerű munkás egyaránt részesül a gondban és termésben, de egyaránt szereti is az anyaföldet, mely mindnyáját részesíti áldásában; az úr finom abroszára épp úgy ő adja a kenye¬ret, mint a szegény nép egyszerű tölgyfa-asztalára.
Kezdődik a törés. A munkabíró férfiak és nők tarisznyamódra zsákot kötnek a vállukra, vagy kosarat vesznek a kezükbe s úgy haladnak előre a barázdákon, mint egy sor katona. A mi kukoricacső kezükbe esik, azt letörik és belevetik a zsákba vagy kosárba, e közben gondosan ügyelnek arra hogy a merre a sor halad, egy kukoricacső se maradjon a száron. Nem is marad. Gyorsan telik a zsák vagy a kosár, alig győzik a készen álló kocsiba önteni tartalmát. Igazán csodálatos, milyen ügyesen, milyen szapora gyorsasággal jár a munkások keze, mintha csak parancsszóra történnék. Egy percre sem szünetelnek; ilyenkor beszélni se szeretnek sokat, mert a magyar nép úgy szeret dolgozni, hogy annak láttatja legyen. Alig hallatszik egyéb annál a recsegésnél, a mit a csövek letörése okoz.
Üres tarlók sárgálnak a távolból s odafenn a légben darvak húzódnak el, búcsút kiáltozva a vidéknek. Hajh, a kukorica-törés már azt jelenti, hogy vége a nyárnak, itt az ősz és közeleg hideg leheletével a tél.
Korán alkonyodik. De ez nem akasztja meg a munkát, mely, ha kell, akár az éjbe is benyúlik. S míg az ifjú, erős munkás nép a kukoricát töri, az öregebbje a többi vetemény gyüjtésével foglalkozik. Minden kocsin, mely kukorica-csővel megrakodva hazaindul, fenn sárgúl a tök.
Estére, ha a töréssel végeztek, megkezdik a kukorica-fosztást. Nagyobb uradalmakban, hol igen nagy a kukoricás, odakünn készítnek tanyát a fosztás számára, mert nincsen elég helye odahaza; sőt néhol már a lábán megfosztják a tengerit; kisebb gazda azonban behordatja a tanyára, vagy háza udvarára a duzzadó selymes csöveket, hogy ott fosztassa meg a háza népével.
Kukorica-fosztás... Kinek ne csengene édesen a fülében ez a szó, a ki ismeri a falusi életet? A szín¬be vagy az udvarra behordják a termést, s csakhamar egy sárga hegy emelkedik ott kukorica-csőből. Oldalait vidáman elfoglalja ugyanaz a munkás sereg mely egész nap a mezőn dolgozott. Akármilyen fáradtak a nagy dologtól a legények, leányok, mégis dalos kedvvel mentek a fosztásra és ugyancsak serényen jár a kezük. Hangzik a tréfa, cseng a kacaj, zizeg a kukoricacső héja, a mint letépik és emelkedik a sárga halom, hova a fosztott kukorica kerül. Majd fölcsendül lágyan egy szép, szomorkodó nóta, utána frissen egy víg. Egyszerre elhallgatnak, valaki elkezd mesélni s száll a mese aranypillangója tündérszép szárnyacskáit lebegtetve... Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, még az óperenciás tengeren is túl, ott, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egy szép aranyvár...
Mindenki az elbeszélőre figyel, a kinek ajakáról, mint a színméz, oly édesen folyik a magyar népmese. A fiatal leányok dehogy eresztenének el egy szót belőle a fülök mellett és úgy saj¬nál-ják a szegény királyleányt, a kit a mesében a vasorrú bába az elátkozott várban tart elzárva! Olyan nagy a figyelem, hogy a mesélő felé fordúlnak a gyerekek is, a kik a kukorica-hegy tetején zsibongtak eddig s valami terven törték a fejüket. De azért a munka egy percre sem szünetel. Csak néhány álomszuszék használja föl az alkalmat, hogy, a míg a többi a mesélőre figyel, kezét összerakja és bóbiskoló nehéz fejének, leragadó szemének egy kis szundítást engedjen... De nem sokáig tart a bóbiskolás, mert csakhamar nagy kacaj ébreszti föl. Egy legény piros csövet talált s azt kivánja most már, hogy a szomszédja, egy barna leányka, csókkal váltsa ki. Az pedig nem teszi azt meg három vármegyéért se. Innen a kacaj.
Hát a gyerekek mit terveznek? Jóska, Peti, meg a kis Andris egyszerre csak eltünnek a színből és az ól mögé lopóznak, a hova egy nagy sárga tököt rejtettek. Abba bicskával szemet, szájat, orrot vágnak, míg a kiürített belsejébe égő gyertyát tesznek. A sárga tök ilyen módon átvál-tozik rettenetes halálfejjé, mely száján, orrán lángot fúj. Ijedelem ránézni. A gyerekek most megindúlnak, hogy keressenek valakit, a kit megijesszenek vele. Ott van mindjárt a szomszé-dék Juliskája, a ki a kerítésen néz be a kukorica-fosztókra; a fiúk a mit sem sejtő leányka mögé somfordálnak és hirtelen elébe tartják a halálfejet... No hiszen, van is rémület. Juliska sikoltva szalad haza, elbúvik az ágy alá, talán azóta se mer kijönni alóla.
Betekint a gazda is a fosztókhoz s elégedetten nézi a munkát. Számolgatja magában, mennyi kukoricája kerül a padlásra, hogy száradjon tavaszig s vagy hány zsákkal telik majd a morzsolás után? Bizonyosan jó eredményre jutott, mert nagyon szívesen hallgatja a fosztók danáját és ugyancsak szorongatja bíró uram kezét, a ki éppen most lépett be a kis kapun, hogy „jó munkát” kivánjon.
Hát az kicsoda, a ki az esti homályban jókedvüen fütyörészve ballag a falu felé? Puska a vállán, tarisznya az oldalán és elégültség az orcáján. Az biz’ a kukorica-csősz, a ki már szintén mehet haza kis házába, a hol jó feleség, csacsogó gyermekek várják. Rég nem volt otthon, rég nem látta övéit, alig várja, hogy köztük legyen s hallja kicsinyei örvendetes riadalmát; mert köztünk mondva, hallgat ám valami meglepetés a tarisznyában: egy nagyfülü nyulacska. Otthon aztán szegre akasztja a csősz a tarisznyáját, puskáját és ez a két hű társa ott pihen tavaszig. Lejárt a hivatal ideje, nincs mit őrzeni többé a mezőn, mert üres már a termé¬szet kincsesháza.

Legyél részese a Mesefarm varázslatának!

Csatlakozz a Mesefarm közösségéhez és legyél mindig naprakész! Iratkozz fel hírlevelünkre, és elsőként értesülhetsz legújabb meséinkről, irásainkról, valamint különleges, szülőknek szóló tippekről és akcióinkról.

Csatlakozz most, és élvezd az exkluzív tartalmakat első kézből!
0
Megosztás

Tetszik, amit látsz?

Nyomd meg az alábbi gombot, hogy kövess minket, nem fogod megbánni...