Sebők Zsigmond - Kukorica-törés, kukorica-fosztás.
Hadd beszéljek most, olvasóim, arról, a miben nekem annyi kedvem telt gyermekkoromban: a kukorica-törésről és kukorica-fosztásról. Mindig nagy gyönyörűséggel emlékszem vissza erre, hát így mesélgetés közben, hogy is feledkezhessem meg róla?
Kukorica-törés idején nagy a mozgalom a faluban. A nép öregje, apraja mind a határban sürög, mintha valami nagy ünnep lenne odakünn. De ünnep is az, mert a magyar népnek azok a legszebb napjai, mikor az anyaföld, a mező, a szántó, a szőlőhegy átadja gyümölcsét, egész évi szorgalma, fáradsága gyümölcsét. A kukorica-törés pedig ilyen.
Mert bizony sok dolog volt a kukoricával, a míg megnőtt. Csupa nehéz munka volt a szántás, a vetés, a boronálás, a kapálás meg a töltés, hát a sok gond, aggodalom, a mely kezdődik attól fogva, mikor a kukorica kiüti gyönge fejecskéjét s híven kiséri a gazda lépteit a csőzésig, a szemzésig, az érésig!
Aggodalom, ha nem volt eső, azután meg aggodalom, ha nem volt szép idő. És az elemi csapásokon: fagyon, jégen s egyeben kivül mennyi még a kártevő!
A szarvasmarha belemegy a kukoricába s legázolja; pusztítja a hörcsök, mely a milyen apró állat, olyan nagy tolvaj; pusztítja a varjú, mely nem hiába kiáltja egyre: „kár, kár”, de sok kárt is okoz. Lecsörtet sziklás rengetegéből a vaddisznó is, s ugyancsak megdézsmálja a termést... Agyafúrt tolvaj ám a borz is. Az nem is egyedül jár, hanem egész pereputtyával. Csöndes éjjel kibúvik a borz-család föld alatt levő lakásából s észrevétlen besompolyog a kukoricásba; az öreg borz itt a hátára fekszik, míg a fiatalok a hasát megrakják kukoricacsővel s végül az öreget, mint valami kocsit, kukoricástól bevonszolják a lyukba.
Azután meg sok ám a rossz ember is, a ki zivataros éj idején jár a kukoricásba, hogy meg¬lopja. Van is baja evvel a sok ellenséggel a kukorica-csősznek. No de az kifog rajtuk. A tilosba tévedt szarvasmarha tulajdonosán megveszi a kárt, a hörcsök lyukát megkeresi s a kártévőt kiássa belőle, a varjút lelövi, a borzot kifüstöli, a tolvajt pedig akkor csípi nyakon, mikor az már azt hinné, hogy „túl van az árkon”.
De a gondnak vége szakadt immár, itt a kukoricatörés! Vigan, frissen, dalos kedvvel mennek ki a munkások a kukoricásba. A termés jól beütött. Mint az erdő, úgy zúg előttük a magas, lombos nagy kukorica-tábla, melyen sűrűn áll a szár szár mellett. Ezer meg ezer kukoricacső látszik az őszi napfényben, a mint barna selymét, mint a szakállat, lelógatja; a paszuly, mely¬nek indája a kukorica szárán csavarog, dús gyümölcsöt termett; míg a barázdák közt lomhán hever messzire kikukkantva a barnás kukorica-szárak közül a sok sárgahéjú tök.
Ezrek és ezrek jóléte függ a jó kukorica-terméstől még a nagy uradalmakban is, a melyeknek pedig csak egy gazdájuk van. A magyar munkás nem bérért dolgozik, hanem feles vagy har-mados; a mi azt jelenti, hogy a munkások, a kik a földet szántják, kapálják, a kik a kukoricát törik, fosztják, a munkájukért a termés felét vagy harmadát kapják; míg a másik felét, vagy a két harmadát a gazda, a kié a birtok s a ki a vetőmagot adja. Ezért a legszegényebb munkás¬nak is annyi a gondja, mint a gazdának, őt épp úgy sújtja jégeső, szárazság, mint a birtok urát, de az öröme is annyi Isten áldásán, mint a birtokosnak. Úr és szegény, dúsgazdag gróf és kérges tenyerű munkás egyaránt részesül a gondban és termésben, de egyaránt szereti is az anyaföldet, mely mindnyáját részesíti áldásában; az úr finom abroszára épp úgy ő adja a kenye¬ret, mint a szegény nép egyszerű tölgyfa-asztalára.
Kezdődik a törés. A munkabíró férfiak és nők tarisznyamódra zsákot kötnek a vállukra, vagy kosarat vesznek a kezükbe s úgy haladnak előre a barázdákon, mint egy sor katona. A mi kukoricacső kezükbe esik, azt letörik és belevetik a zsákba vagy kosárba, e közben gondosan ügyelnek arra hogy a merre a sor halad, egy kukoricacső se maradjon a száron. Nem is marad. Gyorsan telik a zsák vagy a kosár, alig győzik a készen álló kocsiba önteni tartalmát. Igazán csodálatos, milyen ügyesen, milyen szapora gyorsasággal jár a munkások keze, mintha csak parancsszóra történnék. Egy percre sem szünetelnek; ilyenkor beszélni se szeretnek sokat, mert a magyar nép úgy szeret dolgozni, hogy annak láttatja legyen. Alig hallatszik egyéb annál a recsegésnél, a mit a csövek letörése okoz.
Üres tarlók sárgálnak a távolból s odafenn a légben darvak húzódnak el, búcsút kiáltozva a vidéknek. Hajh, a kukorica-törés már azt jelenti, hogy vége a nyárnak, itt az ősz és közeleg hideg leheletével a tél.
Korán alkonyodik. De ez nem akasztja meg a munkát, mely, ha kell, akár az éjbe is benyúlik. S míg az ifjú, erős munkás nép a kukoricát töri, az öregebbje a többi vetemény gyüjtésével foglalkozik. Minden kocsin, mely kukorica-csővel megrakodva hazaindul, fenn sárgúl a tök.
Estére, ha a töréssel végeztek, megkezdik a kukorica-fosztást. Nagyobb uradalmakban, hol igen nagy a kukoricás, odakünn készítnek tanyát a fosztás számára, mert nincsen elég helye odahaza; sőt néhol már a lábán megfosztják a tengerit; kisebb gazda azonban behordatja a tanyára, vagy háza udvarára a duzzadó selymes csöveket, hogy ott fosztassa meg a háza népével.
Kukorica-fosztás... Kinek ne csengene édesen a fülében ez a szó, a ki ismeri a falusi életet? A szín¬be vagy az udvarra behordják a termést, s csakhamar egy sárga hegy emelkedik ott kukorica-csőből. Oldalait vidáman elfoglalja ugyanaz a munkás sereg mely egész nap a mezőn dolgozott. Akármilyen fáradtak a nagy dologtól a legények, leányok, mégis dalos kedvvel mentek a fosztásra és ugyancsak serényen jár a kezük. Hangzik a tréfa, cseng a kacaj, zizeg a kukoricacső héja, a mint letépik és emelkedik a sárga halom, hova a fosztott kukorica kerül. Majd fölcsendül lágyan egy szép, szomorkodó nóta, utána frissen egy víg. Egyszerre elhallgatnak, valaki elkezd mesélni s száll a mese aranypillangója tündérszép szárnyacskáit lebegtetve... Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, még az óperenciás tengeren is túl, ott, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egy szép aranyvár...
Mindenki az elbeszélőre figyel, a kinek ajakáról, mint a színméz, oly édesen folyik a magyar népmese. A fiatal leányok dehogy eresztenének el egy szót belőle a fülök mellett és úgy saj¬nál-ják a szegény királyleányt, a kit a mesében a vasorrú bába az elátkozott várban tart elzárva! Olyan nagy a figyelem, hogy a mesélő felé fordúlnak a gyerekek is, a kik a kukorica-hegy tetején zsibongtak eddig s valami terven törték a fejüket. De azért a munka egy percre sem szünetel. Csak néhány álomszuszék használja föl az alkalmat, hogy, a míg a többi a mesélőre figyel, kezét összerakja és bóbiskoló nehéz fejének, leragadó szemének egy kis szundítást engedjen... De nem sokáig tart a bóbiskolás, mert csakhamar nagy kacaj ébreszti föl. Egy legény piros csövet talált s azt kivánja most már, hogy a szomszédja, egy barna leányka, csókkal váltsa ki. Az pedig nem teszi azt meg három vármegyéért se. Innen a kacaj.
Hát a gyerekek mit terveznek? Jóska, Peti, meg a kis Andris egyszerre csak eltünnek a színből és az ól mögé lopóznak, a hova egy nagy sárga tököt rejtettek. Abba bicskával szemet, szájat, orrot vágnak, míg a kiürített belsejébe égő gyertyát tesznek. A sárga tök ilyen módon átvál-tozik rettenetes halálfejjé, mely száján, orrán lángot fúj. Ijedelem ránézni. A gyerekek most megindúlnak, hogy keressenek valakit, a kit megijesszenek vele. Ott van mindjárt a szomszé-dék Juliskája, a ki a kerítésen néz be a kukorica-fosztókra; a fiúk a mit sem sejtő leányka mögé somfordálnak és hirtelen elébe tartják a halálfejet... No hiszen, van is rémület. Juliska sikoltva szalad haza, elbúvik az ágy alá, talán azóta se mer kijönni alóla.
Betekint a gazda is a fosztókhoz s elégedetten nézi a munkát. Számolgatja magában, mennyi kukoricája kerül a padlásra, hogy száradjon tavaszig s vagy hány zsákkal telik majd a morzsolás után? Bizonyosan jó eredményre jutott, mert nagyon szívesen hallgatja a fosztók danáját és ugyancsak szorongatja bíró uram kezét, a ki éppen most lépett be a kis kapun, hogy „jó munkát” kivánjon.
Hát az kicsoda, a ki az esti homályban jókedvüen fütyörészve ballag a falu felé? Puska a vállán, tarisznya az oldalán és elégültség az orcáján. Az biz’ a kukorica-csősz, a ki már szintén mehet haza kis házába, a hol jó feleség, csacsogó gyermekek várják. Rég nem volt otthon, rég nem látta övéit, alig várja, hogy köztük legyen s hallja kicsinyei örvendetes riadalmát; mert köztünk mondva, hallgat ám valami meglepetés a tarisznyában: egy nagyfülü nyulacska. Otthon aztán szegre akasztja a csősz a tarisznyáját, puskáját és ez a két hű társa ott pihen tavaszig. Lejárt a hivatal ideje, nincs mit őrzeni többé a mezőn, mert üres már a termé¬szet kincsesháza.