Időutazás

Lecsek Ilona: Időutazás

Bakonyaljában fekszik egy aprócska falucska, - mely 15 km-re található az otthonomtól, - ahol gyermekkorom, boldog nyári szüneteit töltöttem a szeretett nagyszülőknél.

Noszlop így, a világ közepét jelentette számomra.
Ismét itt vagyok, oly idegennek tűnő házsorok. Cipőtalpam az új aszfaltot régi ismerősként üdvözli. Lágyan, bátortalanul simul egymáshoz a két anyag, miközben egy pillanatra megállok. Nézem, ahogy a buszmegálló, múltamat már meg nem idéző építményétől az itt élő emberek sietős léptekkel távolodnak.
Az út másik oldalánál egy komótosan lépkedő fekete macskára lettem figyelmes. Sötét szemeit rám szegezte, s a bennük rejlő kérdések egyértelműen nekem szóltak. Meglepettséggel bámultam rá.
Ismerve a képzelőerőmet, azt gondoltam:
- ez nem lehet macska, csak egy álcázott kobold.
- Kobold? - futott végig az agyamban,
- nem, az nem lehet, vagy mégis?
Tovább morfondíroztam, míg felfedeztem a nyakában ékeskedő smaragdzöld nyakörvet.
Hirtelen megrázta magát a cica, és ekkor éles fénysugár villant a nyakában logó medálról. A nap aranysugarai megvilágították a kristályt.
Hideg futott végig a hátamon, aztán melegség öntötte el testemet.
Közben, hallani véltem a közeledő kolompok dallamos ritmusát, és a pásztorkutyák erőteljes, rendre utasító ugatását. Paták ütemes dobogása lüktetett a fülemben.
Szaporáztam lépteim gyorsaságát, hiszen mindig is nagyon féltem a hatalmas tehenektől. Nem úgy, mit Mehemed, ki nem ismerte a tehenet.
A közeli tejcsarnokból, a frissen fejt tej illata keveredett a levegő részecskéivel. - Jaj, ne, ezt soha nem szerettem.
Minden áldott nap 18:30- tól szállították a gazdák az aznapi tejet. Nagyival elsőként érkeztünk az árusítóhelyre. Bár, én mindig úgy siettem, mintha a fogamat húzták volna. Őszintén bevallhatom, utáltam ezt a folyamatos rituálét. De mosolyogva szót fogadtam a nagymamának. / Ő, persze imádott az asszonyokkal cseverészni. Napirenden voltak az aznapi pletykák. / Ezek után értettem meg, miért nem a nagypapa ment a tejért.
A fekete szőrpamacs kecses mozdulatokkal nyávogott egyet. Tudatva, véget ért a móka mára, várja őt a macskalányka. Bundája a szürkületben ébenfeketének tűnt. Bársonytappancsai némán haladtak a templom irányába. Pár méter után megfordult, jobb első mancsát felemelte, s boldogan beugrott a közeli bokrok közé.
Féltékeny pillantással követtem őt. Talán mégis több volt, egy egyszerű házi cicánál.
Egy szemtelen szellő megkörnyékezett, s az arcomba csapot egy rakoncátlan hajtincset. Pilláim ösztönösen összeölelkeztek. Hajzuhatagomból kezdtem kifejteni magamat. Végre sikerült. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába: mintha egy hegyorom tetején landoltam volna.
-De vajon, hol vagyok?
Szemgolyóim kikerekedtek, az ágyon feküdtem. Ráeszméltem, Álomországban jártam. Ott, hol újra éltem gyermekkorom pillanatait. Fantáziavilágomban időutazó lehettem egy kis időre.