Sebők Zsigmond - Cserebogár úrfi a tengeren.
Cserebogár úrfi egy reggel nagyon rosszkedvüen ébredt föl a körtefalevelen, melyen az éjt töltötte. De nem is csoda, mert a legédesebb álmából fölkeltette egy fiu és egy leány, név¬sze¬rint Pista és Katica, a kik a fa alatt zajongtak s az ő nevét kiabálták.
Cserebogár úrfi megdör¬zsölte a szemét, nyujtózkodott, ásított, aztán lenézett a földre:
- Mi tetszik, gyerekek, ilyen korán reggel?
Pista fölkiáltott:
- Cserebogár, sárga cserebogár, mondd meg nekem, mikor lesz nyár?
Cserebogár úrfi haragosan visszafelelt:
- Azért se mondom meg. Még aludni se hagytok? Kérdezzétek meg a kakuktól.
Ezzel Cserebogár úrfi hátat fordított Pistának, Katicának s úgy dohogott magában:
- Már az mégis sok, a mit az emberek egy magyar cserebogártól kivánnak! Korán reggeltől késő estig azon kell törni a fejünket, mikor lesz nyár és meddig élnek az emberek? És még mennyi a dolog! Mennyit kell rágni, rágicsálni! Jaj, rá sem merek gondolni. Ezen a mai szent napon is le kell rágnom tizenkét levelet erről a fáról... Én bizony nem maradok Magyar¬országban, hanem elmegyek a tengerre.
Pista újra fölkiáltott a fára:
- Cserebogár, sárga cserebogár, mondd meg nekem, mikor lesz nyár?
Cserebogár úrfi gondolt egyet. Nyájasabban felelt vissza:
- Jól van, Pista pajtás, megmondom, ha csinálsz nekem egy gyönyörű szép papirhajót.
- Csinálok, Cserebogár úrfi, azonnal csinálok! Aranypapirból lesz az oldala, ezüstpapirból a feneke, piros csillag lesz az elején, nemzeti színű zászló a hátulján.
Erre Katica is fölkiáltott:
- Cserebogár, sárga cserebogár, mondd meg nekem, sokáig élek-e?
- Megmondom, kis Katicám, ha készítesz a hajóra egy gyönyörű szép vitorlát!
- Készítek, készítek, Cserebogár úrfi! Kötőtű lesz a rúdja, selyempapir a vitorlája, magyar nemzeti a címere.
A gyerekek elkészítették a hajót. Jaj be szép volt! No már ilyet még az ó-budai hajógyárban sem tudnak csinálni, pedig ott nagy mesterek vannak. Aranypapirból volt az oldala, ezüst¬papirból a feneke, kötőtűből az árboca, az orrán piros csillag tündökölt, a hátúlján magyar zászló lobogott, a vitorláján nemzeti címer ékeskedett.
Cserebogár úrfi erre fölment a csillagvizsgáló toronyba, fejére tette a hegyes tetejű süveget, fölütötte a nagy könyvet, egy hosszú messzelátóba belenézett, azután visszajött a gyerekek¬hez.
- Halljátok meg, gyerekek, hókusz, pókusz, mit mond a tudós cserebogár! Te, Pista pajtás, a ki azt kérded, mikor lesz nyár, kérd el apádtól a kalendáriumot, üsd fel és abban nyomtatásban pontosan megtalálod, mikor kezdődik a nyár.
- Igenis, Cserebogár úrfi.
- Kis Katica hugom, a ki azt kérded, sokáig élsz-e még, halljad meg te is, mit mond a tudós cserebogár? Tudd meg tehát, hogy mával is kevesebbet élsz egy nappal.
- Igenis, Cserebogár úrfi. Köszönöm a szíves fölvilágosítást!
- No most, gyerekek, vigyétek ezt a gyönyörűséges vitorlás hajót a patakra.
A gyerekek elvitték a hajót a patakhoz, szépen rátették a vízre. Pista megfogta a vitorlát, Katica pedig hidat csinált a tenyeréből:
- Tessék, Cserebogár úrfi, besétálni!
Cserebogár úrfi olyan kevélyen, kényesen besétált a papirhajóba, mint egy hajóskapitány. Pista eleresztette a vitorlát és a hajó vígan futott tova a habokon. A gyermekek utána kiabál¬tak, a míg csak láthatták:
- Hova utazol, kis cserebogár?
- A tengerre, jó Katicám!
- Mit hozol nekünk a tengerről, kis cserebogár?
- Arany almát, ezüst diót, jó Pistikám!
- Tiszteltetjük a tengert, kis cserebogár!
- Majd megmondom néki, kis Katicám, jó Pistikám!
Ezzel a kis aranyhajó eltünt szemük elől, mert egy bokor eltakarta. Cserebogár úrfi pompás papirhajója pedig ment, mendegélt a vízen, patakról a Tiszára, Tiszáról a Dunára...
Gyönyörű útja volt. Útközben semmi baj nem érte. De meg kell adni, hogy Cserebogár úrfi kitünően értett a hajókázáshoz. Ő maga volt a kapitány is, a kormányos is, az evezős legény is, meg a szakácsné is, még se fordult föl. Csak egyszer érte nagy veszedelem, a mikor a hajó nekiment a Tiszában egy nádszálnak... Az volt az ijedelem! Meg is szeppent Cserebogár úrfi, mert kis hija volt, hogy fel nem dőlt az arany hajó. Szerencsére ott lubickolt a közelben egy jószívű kecsege, az hirtelen odaúszott s visszabillentette a hajót rendes állásába.
- Hova, hova, hajóskapitány úr? - kérdezte a jószívű halacska.
- A tengerre, kecsege bácsi.
- Azt bizony jól teszi, hajóskapitány úr. Tegnap is olvastam az ujságban, hogy tengerre magyar!
- Hát kelmed, hogy éli világát kecsege bácsi?
- Köszönöm szíves kérdését hajóskapitány úr. Úgy élek, mint a hal a vízben.
- Ejnye be jó dolga van, kecsege bácsi. Tudom, nem jönne velem!
- Nem bizony, hajóskapitány úr! Nagyon sós a tenger vize. Jobb itthon. Megmondta már azt régen egy híres, bölcs kecsege: a ki a Tisza vizét iszsza, oda vágyik vissza.
Azután elbúcsúztak.
- Szerencsés utat, hajóskapitány úr!
- Isten éltesse, kecsege bácsi! Kivánom, hogy sohase főzzenek a kelmed drága személyéből szegedi halpaprikást.
Tovább utazott Cserebogár úrfi az aranyoldalú, ezüstfenekű, piros csillagos, kötőtű árbocos, nemzeti zászlós kis papirhajón Tiszáról a Dunára. A határnál egyszerre csak bekiáltott valaki a hajóba:
- Megállj, megállj, hajóskapitány! Itt a vámkatona az ollóval.
Cserebogár úrfi kitekintett, hát egy nagy szörnyeteg csattogtatta a hajó mellett két ollóját.
- Ki vagy te, ollós vitéz?
- Én vagyok a rák, a szigorú vámkatona. A ki nem fizeti le a vámot, annak ripsz, rapsz, el¬vágom az ollómmal a hajóját.
Nem is mert ám figurázni a szigorú vámkatonával Cserebogár úrfi.
- Mennyi az a vám?
- Öt szem kukorica, három szem bab.
- Tessék, tessék, vámkatona úr!
Cserebogár úrfi lefizette a vámot, a rák pedig beletette a vállán lógó tarisznyába.
- Szabad az út! - mondotta és elkezdett hátrafelé úszni.
Cserebogár úrfi meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezze:
- Mondja csak, rák bácsi, mért járnak kegyelmetek rákok, mindig hátrafelé?
- Azért, kis öcsém, mert mi voltunk a legrosszabb tanulók az iskolában és a tanító úr mindig a szamárpadba ültetett.
- No, alá’szolgája, rák bácsi! Evvel kár volt dicsekedni.
Ment, mendegélt a kis aranyoldalú, ezüstfenekű, piros csillagos, nemzeti zászlós, kötőtű árbo¬cos papirhajó. Egyszer csak beért a tengerbe. Cserebogár úrfi most fölhúzta a selyempapir vitorlát a magyar cimerrel és - hipp, hopp! - úgy keresztül repült a hajócska a tengeren, mint a paran¬csolat. Egyenesen nagy Törökországban kötött ki. Nagy Törökországban, napfényes Ázsiában.
A parton egy nagypotrohú török cserebogár csibukozott. Ez, a mint meglátta a magyar zászlót a hajó hátulján és a magyar címert a vitorlán, mindjárt azt mondta:
- Ninini, magyar vendéget kaptunk nagy Törökországba! No, ezt már aztán illendően kell fogadni.
Ezzel a török cserebogár fölkelt s ahogy a nagy potrohától tudott, lecammogott a tengerpartra. Ott háromszor földig meghajtotta magát Cserebogár úrfi előtt:
- Szálem alejkum, magyar testvér!
- Szerencsés jó napot kivánok, török testvér!
- Ki vagy, mi a neved, kedves jövevény?
- Én vagyok a magyar Cserebogár Jóska. Hát te ki vagy, mi a neved szíves vendéglátó?
- Én meg a török Cserebogár Jusszuf vagyok. Légy üdvöz, magyar Cserebogár Jóska, nagy Törökországban!
- Köszönöm az üdvözletet, török Cserebogár Jusszuf, nagy Törökországban!
- Légy az én vendégem, magyar Cserebogár Jóska, nagy Törökországban!
- Elfogadom a szíves meghivást, török Cserebogár Jusszuf, nagy Törökországban.
Ezzel a két cserebogár pajtás karonfogva elsétált egy nagy, ragyogó palotába. Itt a török cse-rebogár, a palota ura, bevezette Cserebogár úrfit egy gyönyörű szobába, leültek egy aranyos, ezüstös szőnyegre, a göndörhajú szerecsen szolgák pedig módjával, sorjával fölszolgálták a friss cédrusfalevelet, szörbetet, a fekete kávét.
A lakoma után a cserebogár pajtások csibukra gyújtottak.
- Hát hogy vagytok, magyar pajtás, odahaza, nagy Magyarországban? - kérdezte nyájasan vendégétől a török cserebogár.
- Sok a dolog, török pajtás, nagyon sok. Se éjjelünk, se nappalunk, mindig avval a kérdéssel faggatnak bennünket, hogy mikor lesz nyár?
- Ejnye, ejnye. No akkor mi jobban vagyunk nagy Törökországban, napfényes Ázsiában. Tőlünk azt senki se kérdi, mert itt mindig nyár van.
- Azután meg, - folytatta Cserebogár úrfi, - nem is szundíthat egy jót a magyar cserebogár, hogy föl ne verje valaki evvel a kérdéssel: sokáig élek-e?
- Minálunk azt se kérdi senki. A török ember nem gondol avval. Hát még mi a panasz, magyar pajtás?
- Az a legnagyobb baj, hogy nagyon belefáradunk az evésbe.
- No, no, magyar pajtás, az talán nem is olyan nagy baj?
- De bizony az, török pajtás. Mert a magyar fák levele olyan kemény, hogy beletörik minden fogunk. Nekem minden héten új fogakat kell tétetnem a szájamba.
- Szegény magyar cserebogarak! - szánakozott a török pajtás. - Nálunk olyan puha a falevél, mint a túrósrétes. Öröm enni!
- Azután meg, - panaszkodott tovább Cserebogár úrfi, - alig van nyár, már itt az ősz meg a tél és akkor a magyar cserebogarak mind belebújnak a földbe és ott kuksolnak a tavaszig. Ha nagyon hideg, nagyon hosszú a tél, ott fagyunk rakásra. Nem borzasztó dolog ez?
- De bizony, borzasztó. Mi, török cserebogarak, nem tudjuk mi a tél. Mi fittyet hányunk hi¬deg¬nek, fagynak, nem búvunk a földbe, nem fagyunk rakásra, ha hosszú a tél. Mi itt repde¬sünk az örökös napfényben, lakmározunk az örökzöld fákon, sétálunk az örökké virágos mezőkön, csibukozunk, feketekávézunk, ilyen pompás palotákban lakunk, mint az enyém, azután, mikor eljön halálunk órája, lefekszünk a paplanos ágyba és virágillat, madárdal közt csöndesen elalszunk örökre.
Cserebogár úrfinak nagyon tetszett ez az élet. Álmélkodva mozgatta a fején két kurta, furcsa szarvacskáját.
- Jaj be jó lehet itt élni, repdesni, sétálni, lakomázni és meghalni! - fölkiáltott.
- Egyet mondok, magyar pajtás, kettő lesz belőle, - szólt a török cserebogár.
- Állok elébe, török pajtás!
- Maradj itt köztünk, magyar pajtás! Légy törökké. Az én palotámban ellakhatol életed végéig.
Cserebogár úrfinak tetszett az ajánlat. Fölcsapott töröknek.
Első nap csak jól mulatott Cserebogár úrfi a fényes palotában, nagy Törökországban, nap¬fényes Ázsiában. Sétált, hevert, csibukozott, lakomázott. De másnap unatkozott. Harmadnap pedig búsan leeresztette a szárnyát.
- Mért búsúlsz, mért szomorkodol, szeretett vendégem? - kérdezte a török cserebogár.
- Hogyne búsúlnék, hogyne szomorkodnám, mikor itt senki se kérdi tőlem, mikor lesz nyár?
Egy hét múlva megint megkérdezte a török cserebogár:
- Mért búsulsz, mért szomorkodol, szeretett vendégem?
- Hogyne búsúlnék, hogyne szomorkodnám, mikor itt senki se kérdi tőlem, hogy sokáig él-e még?
Újra egy hét múlva megint megszólította Cserebogár úrfit török gazdája:
- Mért sírsz, mért rísz, szeretett vendégem?
- Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor itt a falevél olyan puha, mint a túrósrétes, még se olyan édes, mint otthon!
A bohó kis cserebogár nagyon elhagyottnak, nagyon betegnek érezte magát nagy Török¬országban, napfényes Ázsiában. Haza vágyott. Szomorúságában lement a tenger partjára, hát az arany oldalú, ezüstfenekű, piroscsillagú, kötőtű árbocú, nemzeti zászlós papirhajócskának se híre, se hamva nem volt már. A vihar elkapta, elsodorta messzire, Isten tudja, hova, merre? Hogy menjen már most haza Cserebogár úrfi? Gyönge szárnyai nem bírják ezt a nagy utat!
Egyszer csak édes hazai hangokat hall a magasból:
- Kelep! Kelep! A tengernél vagyunk, apjuk!
- Kelep! Kelep! Akkor három nap múlva otthon leszünk Magyarországban!
Cserebogár úrfi fölnézett a magasba, hát egy megkésett tarka gólyapár repült a kék légben nagy Törökországból, napfényes Ázsiából, szép Magyarország felé. Cserebogár úrfi nem sokat gondolkozott, a gólyák után röppent és suttyomban elbújt a gólya apó szárnya alá. Nagyon jól érezte magát ott a puha pöhölyben. Három nap múlva ő is otthon lesz szép Magyarországban, gondolta örvendezve.
Hát egyszer csak megszólal útközben a gólya apó:
- Kelep! Kelep! Vakard csak meg anyjuk az orroddal a hátamat. Nézd meg, mi lehet ott?
A gólya anyó föltette a pápaszemét, orrával fölemelte apjuk hátán a tollat, hogy megnézze mi van ott? Hát ott guggolt Cserebogár úrfi nagyon megszeppenve. A gólya anyó igen haragos arcot vágott.
- No, Cserebogár úrfi, most lesz nemulass! Hogy mertél ide bújni az apjuk tollába? Ezért most mindjárt bekaplak!
Cserebogár úrfi rimánkodni kezdett:
- Kegyelem, grácia árva fejemnek, nagyságos gólya asszonyság! Szép Magyarországból búj¬dostam egy kis papirhajón nagy Törökországba, napfényes Ázsiába, volt ott arany palotám, fekete kávém, de nem kellett nekem semmi és éreztem, hogy egy pár nap alatt meghalok, ha nem megyek haza. De az én szárnyaim gyengék, az én erőm kevés, azért bátorkodtam a nagyságos gólya uraságra kapaszkodni.
- Kelep! Kelep! Hallod-e apjuk? - szólt a gólya anyó.
- Kelep! Kelep! Hallom, anyjuk!
- Azt mondja ez az árva cserebogár, hogy magyar bújdosó, haza szeretne jutni. Vigyük hát haza szegényt. Ha kend elfárad, majd én veszem a hátamra.
- Nem bánom, anyjuk!
A jó gólyák szerencsésen haza is hozták a kis bohó cserebogarat. Bezzeg nem kivánt többé el-menni a tengerre aranyoldalú, ezüstfenekű, kötőtű árbocú papirhajócskán! És a mikor ezentúl azt kérdezte tőle valaki, hogy mikor lesz nyár, mindig szívesen felelt, de azt is hozzá tette:
- Ne türelmetlenkedjetek, emberek, ha késik a nyár. Higyjétek el, hogy jobb itthon a tél is, mint idegen földön a nyár!
És ha azt kérdezte tőle valaki, sokáig él-e még, az felelte:
- Ne kérdezzétek, gyerekek, sokáig éltek-e? Örvendjetek, hogy az édes, drága hazában élhettek. Mert igazán keveset csak az él, a kit sorsa a messze idegenbe vetett!
