Báró Szarvas és gróf Zerge

Sebők Zsigmond - Báró Szarvas és gróf Zerge

Cinke néni érdekes hírrel repűlt a bükkfához, melynek csupasz ágain három más ifjabb cinke üldögélt.

- Jó napot, lelkeim, jó napot, nem hallottátok a nagy újságot?
A cinkék összerepűltek és türelmetlenűl kiáltozták:
- Mit, mit, kedves néni?
- Azt, hogy báró Szarvas és gróf Zerge hogyan jártak a minap?
- Hogyan jártak, hogyan jártak, beszélje el hamar nénike!
- Megálljatok, hadd fujjam ki egy kicsit magamat... Sármány bácsiéknál voltam uzsonnázni, ott hallottam ezt a történetet. Mindjárt repűltem hozzátok, hogy elmondjam nektek, idáig meg sem állottam.
- Jaj, kezdjen már bele, nénike!
- Hát ismeritek úgy-e báró Szarvas úr ő méltóságát?
- Azt, a kinek az a sokágú micsoda van a fején?
- Azt, azt!
- Óh azt ismerjük, ide szokott járni a forrásra esténkint.
- No, hát arról szól a történetem. Ez a báró Szarvas, lelkeim, nagyon gőgös egy bácsi, azt hiszi, hogy az az ágas-bogas micsoda a fején, korona, az erdő az ő birodalma, mi pedig mindnyájan, a kik az erdőben lakunk, az ő alattvalói vagyunk, már mint az ő alattvalói.
- Ne mondja, kedves nénike!
- De bizony, mondom, mert tudom.
- Hát beszéljen már, nénike, mi történt vele?
- Mindjárt, kincseim, mindjárt, de előbb kóstoljátok meg ezt a pondró-pecsenyét. Nagyon finom, mondhatom. Egy kis maradék a Sármányék uzsonnájából, az aranyos Sármány néni, mikor elbúcsúztam, bele csúsztatta a kosárkámba, hogy legyen belőle vacsorára. Egyetek, no, lelkeim, úgy-e milyen zamatos, milyen pompás?
A kis cinkék hozzá fogtak a falatozáshoz, a jó Cinke néni pedig újra belenyúlt a csőrével a kosárba és kihalászott belőle néhány bogyót.
- Ez pedig itt, drágáim, egy kis saláta a pecsenyéhez.
Az is jól esett. Cinke néni újra beszédbe fogott.
- Jaj, hol is hagytam? Hát báró Szarvas a minap elment sétálni a szirtekre. Egy meredek hegyi úton találkozott gróf Zergével. Az út oly keskeny volt, hogy azon csak egy Szarvas vagy egy Zerge fért el. Báró Szarvas rákiáltott a Zergére:
- Sziveskedjék felugrani a mellette levő kőpárkányra, hogy folytathassam sétámat az úton.
- Bocsánat, - szólt gróf Zerge, - bocsánat, báróságod tartozik nekem kitérni!
- Szeretném tudni, miért?
- Mert én itthon vagyok, báróságod pedig nincs.
- Én vagyok ez erdő ura! - kiáltott báró Szarvas.
- Én meg a szirtek ura! - felelt gróf Zerge.
- Ha méltóságod ki nem tér, keresztül szúrom az agancsommal! - fenyegetőzött báró Szarvas.
- Én pedig lelököm báróságodat a mélységbe, mert én állok a jobbik helyen, - felelt fitymá¬lóan gróf Zerge.
- Én egy gróf Zergének ki nem térek!
- Én sem ugrom mindenféle báró Szarvasok kedvéért az út párkányára.
Nem is tértek ki egymásnak. Ott álltak szemtől szemben, három éjjel, három nap, nem ettek, nem ittak, nem aludtak. Harmadnap jött egy vadász és rájuk lőtt, mind a kettő nagy kárára, mert báró Szarvasnak lelőtte a koronája felét, gróf Zergének meglőtte a lábát. Az egyiknek oda volt a legszebb dísze, a másiknak a kitűnő ugró tudománya. Most aztán bezzeg báró Szarvas kitért gróf Zergének, gróf Zerge is báró Szarvasnak, mind a kettő pedig a vadásznak, sántítva, bicegve felugrottak a kőpárkányra és elmenekűltek, az úton pedig a vadász sétált tovább. Így járt báró Szarvas és gróf Zerge.
- Hehehe, hihihi, hahaha, - kacagtak a cinkék. - Ejnye be megjárták!
- Úgy-e, kincseim? De most repűlök, megigértem Vörösbegy asszonynak, hogy meglátoga¬tom. Isten veletek, aranyosaim!
- Csókoljuk drága karmait, nénike... Jaj, az a báró Szarvas!
- És az a gróf Zerge!
- Úgy-e lelkeim... hehehe, hihihi.
- Bizony, nénike... hehehe... hihihi! Tiszteltetjük Vörösbegy nénit is és a Vörösbegy fiókákat!
- Megmondom nekik. Pá, pá!
Cinke néni sietve tovább repűlt, hogy elmondja az erdő többi lakosának a történetet. Erről csevegett az erdőben mindenki néhány hétig.