Sás Károly: Papa meséi - A csúzli
Sokszor meséltem már nektek a nagy tó melletti hatalmas játszóterünkről.
A nagy rétről, annak közelében a "kis erdőről". Nem is erdő volt az hanem liget.
Hatalmas tölgyfákkal. Azokra föl lehetett mászni és a tetejéről a távoli települések templomtornyait is láttuk.
Tavasztól mindig sok gyerek gyűlt össze azon a játszótéren, ami egy cseppet sem hasonlított a mostani játszóterekre.
Hogy miket játszottunk?
Például célba lőttünk csúzlival. Persze, hogy tudtuk milyen veszélyes eszköz, de nagyon vigyáztunk egymásra.
Ahhoz, hogy célba lőjünk csúzlival előbb meg kellett csinálni. Csináltunk is.
A csúzlihoz négyféle anyag kellett: egy nem túl vastag Y alakú ág, gumiszál, egy darab bőr és vékony madzag.
Y alakú gallyat találni nem is volt könnyű. Sokszor távoli dűlőutakat bejártunk mire találtunk egy megfelelőt.
A faágról lehántottuk a kérgét, gondosan legömbölyítettük a három végét. Az Y forma két ágába mélyedést faragtunk.
Abba illesztettük a két gumiszálat. Nem is emlékszem honnan sikerült megfelelő vastagságú és hosszúságú gumiszálat szereznünk.
A mélyedésbe illesztett gumi rögzítését úgy képzeljétek el mint amikor az ujjatokra tekertek egy vékony zsinórt.
Persze nekünk nemcsak rácsavarni kellett az ágra a két gumiszálat hanem erősen oda is kötözni.
Ehhez kellett a vékony madzag. A bőrdarab ahhoz kellett, hogy abba illesztettük az apró kavicsot, amit kirepítettünk.
Ez a bőrdarab majdnem mindig egy kidobott, agyonhasznált cipő nyelve volt.
A bőrdarab két végét kifúrtuk és abba erősítettük a gumiszálakat.
Gondoltátok, hogy milyen jól megtervezett precíz munka egy csúzli elkészítése?
No de ha már volt csúzli, mire használtuk?
Csak azt ne higgyétek, hogy vadászatra! Bár voltak olyan fiúk, akik varjúra is próbáltak célozni.
Törvény volt közöttünk, hogy élőlényre sose szabad csúzlival lőni.
No de akkor mire kellett az a csúzli? Hát versengésre.
Például a nagy tölgyfákon kellett eltalálni egy makkot, de úgy, hogy le is pottyanjon.
Ez teljesen biztonságos játék volt mert a kilőtt apró kavics mindig fölfelé szállt.
A jó csúzlikészítőnek nagy tekintélye volt a gyerekek között.
A szépen elkészített csúzlit nem a zsebünkben, hanem a nyakunkba akasztva hordtuk nagy büszkén.
Nagy harcosoknak képzeltük magunkat. A zsebünkben volt a „muníció”, vagyis az apró kavicsok.
Olyan verseny is volt, hogy a vízbe dobott fadarabot kellett eltalálni, de úgy, hogy az kisodródjon az öböl másik partjára.
Elmúlt az ilyen játékok korszaka, a nagyszülők emlékeznek már csak rá.
Most aludjatok jól. Képzeletben járjátok végig a régi dűlőutakat. Az se baj, ha nem találtok csúzlinak való ágat.
De ha mégis láttok egy Y alakú gallyat gondoljatok a régi gyerekekre.
