Madarak

Sás Károly - Papa meséi: Madarak

Négy madaram volt gyerekkoromban. A kalitkából megszökött papagáj volt az első.
Aztán a rostával fogott veréb, pontosabban három veréb. Arról már meséltem, azok csak egy napig voltak a vendégeim.
A harmadik egy házigalamb, amit az egyik barátomtól kaptam.
Olyan váratlanul és felkészületlenül ért a galamb ajándék, hogy csak a fáskamrában tudtam elhelyezni.
A madár türelmes volt, jó étvággyal evett és felszállt az apró kamraablak párkányára.
Onnan ismerkedett az udvarral. Néhány nap múlva az istálló padlásán alakítottunk ki galambdúcot.
"Egy galamb nem galamb!" - mondta valamelyik családtag.
"Pár kell neki!" - így a másik.
No, de tojó vagy hím a galambom? A barátomtól kérdeztem, utólag.
"Persze, hogy tojót adtam. Nálunk voltak fiókái is." - jött a fontos válasz.
Két nap múlva már szereztem is egy hím galambot. Az már az istállópadláson kialakított "galambpalotában"
várta a találkozást, leendő párjával. Gyorsan összebarátkoztak, de 5 hétig nem repülhettek ki.
Ennyi időt hagytunk nekik, hogy megszokják a helyüket és ne repüljenek vissza szülőhelyükre.
Egyik nap azt láttam, hogy fészken ül a tojó.
"Ha fiókáik lesznek, ki lehet nyitni a röptető nyílást. A fészekre mindig visszajönnek." - kaptam a szakszerű tanácsot.
Egyszer azt láttam, hogy nemcsak két felnőtt, meg már szállni is tudó két fiók galambom van, hanem öt.
Egy ismeretlen, nagyon szép galamb gondolta, hogy jó helye lesz nálunk, illetve a "galambpalotában".
"Hát te, honnan jöttél? - kérdeztem. "Ha már itt vagy érezd jól magad!" - biztattam.
Jól érezte magát, a többiek is elfogadták. Nekik biztosan elmondta miért van ott.
Úgy beilleszkedett, hogy egy év múlva annyi galambom volt, hogy már férőhely bővítésen gondolkodtam.
Meglepően keveset ettek és órákig nem is láttam őket. Parlagi galambok voltak. Messzire elszálltak és találtak maguknak élelmet.
Később, az egész galambsereget az unokatestvéremnek ajándékoztam.

Volt még egy madaram. Egy varjú. Az úgy került hozzám, hogy még most is lelkifurdalásom van, ha rágondolok.
Elmesélem miért van lelkifurdalásom, de előbb megkérdezem tőletek; hogy fogják a horgászok a halat?
Igen, pontosan úgy ahogy mondjátok. A varjút én is csalival fogtam. Így: egy kukoricaszemet kifúrtam, vékony horgászzsinórra kötöztem.
A damil másik végét egy vas pöcökkel a földhöz rögzítettem. Szórtam még egy marék kukoricát, hogy jobban odacsalogassam a varjakat.
Tél volt, az éhes madarak le is szálltak és sietve ették az aranyló kukoricaszemeket. Az egyik lenyelte a csaliszemet.
Én lesben álltam és azonnal elkaptam a rémült madarat. Erősen fogtam és óvatosan kihúzta belőle a csalit.
A horgászok azért fognak halat, hogy megegyék. Dehogy akartam én vajút enni! Én csak azt akartam, hogy legyen egy varjúm.
Ismertem egy öreg embert, akinek volt egy varja. Úgy sétáltak, hogy a vállán ült a madár.
Rabul ejtett madaram felvittem a padlásra. Búzával, kukoricával etettem, mindig friss víz volt az itatójában.
Néhány hét múlva már nem bújt el előlem. Persze megsimogatni nem hagyta magát.
"Ne szomorkodj varjú! Itt nem éhezel, nem lep be a hó, nem kell félned a ragadozómadaraktól..." - így beszéltem hozzá.
Aztán eljött a tavasz. Az én varjúm egész nap a padlás üvegezett ablakában ült. Ha varjúcsapat szállt arra károgott nekik.
"Engedj szabadon, te, kisfiú!" - éreztem a gondolatát.
Kinyitottam a padlásablakot és néztem ahogy kiröppen. Az udvari nagy diófára szállt és sokáig nem repült tovább.
Aztán tett néhány kört, károgott is. Máig nem tudom eldönteni, hogy köszönet vagy szidás volt-e.
Talán mégis megkedvelt mert azon a nyáron néhányszor visszajött és elidőzött a diófán.
"Látogass meg varjú, ha érik a dió!" - Így köszöntem el tőle.

Most aludjatok jól! Tavasszal kibiciklizünk a határba.
Megnézzük a dűlőút melletti fasoron a varjúfészkeket. Akkor költenek. Lehet, hogy az egyik az én varjúm, unokája...